Útkeresés

Részt vettem egy konferencián. Úgy éreztem magam, mint Tom Cruise a Tágrazárt szemekben, vagy mint mikor elõször mentem egyedül templomba. Nem tudtam, mit kell tenni, hogy kell viselkedni, mi fog ott történni. De aztán minden rendben volt, nem történt semmi szokatlan, semmi kellemetlen, jól éreztem magam. Úgy éreztem nem vagyok egyedül.

Mindenkinek szüksége van társra, társaságra, kapaszkodókra. Mikor gondtalan élünk, errõl lehet, hogy megfeledkezünk, de amint valami bajunk támad, szaladunk orvoshoz, ha nehézségünk, a családunkhoz, a bankhoz hitelért, vagy az önkormányzatra segélyért. Ez volna a társadalom. Nagyon kevés ember találja meg a nyugalmat meg a biztonságot önmagában. Nem tudom, ezt miért nem mondták el az iskolában, miért nem tanították meg, hogy nyugtassam meg magam, fa félek, hogy múlasszam el a fájdalmam, ha fáj, és hogy éljem meg az örömöm, ha boldog vagyok. Ezek a dolgok késõbb jönnek. Mikor szembesülünk az elsõ megmagyarázhatatlan élménnyel kezdjük el keresni a magyarázatot. Már ha valaki elkezdi keresni a magyarázatot. Mert lehet, hogy sok emberben a probléma nem is tudatosul, vagy ha igen, rendelkezik a beépített leszarom tablettával. Sajnos nekem ilyenem nincs, mindig is tudnom kell a dolgok okát. Az ilyen ember pedig elkezd keresni, kérdez, utánaolvas, tanul.

Szeretnék eljutni a tudás, a boldogság állapotába. Hogy a félelmeim, fájdalmaim megszûnjenek. Hogy ne én keressek segítséget másokban, hanem mások találhassák meg bennem. Azt hiszem, rátaláltam valamire, talán egy útra. Hogy hová vezet, azt nem tudom, de az biztos, hogy innen, ebbõl a fájdalmas, tudatlan állapotból el. Csak az a kérdés, akarom-e a tudást, és ha ismerem a magyarázatot a bajaimra, tudok-e velük majd mit kezdeni.