Szégyenkezem a gyerekeim miatt. Olyan neveletlenek. Ugratják, heccelik egymást, piszkálódnak, veszekednek, hangoskodnak, felkavarják az új családom szolíd életét, néha fel kell emelnem a hangom. Ja, mert féltem õket, hogy kárt tesznek egymásban (tegnap az egyik úgy visított, mintha gerince tört volna, pedig "csak" ágyékon rúgták). Na de az idegeim - kezdenek visszaszokni a régi, állandósult aggódáshoz. Ejh, ki neveli meg a fiaimat, ha én nem? Ki kellene küldeni õket kapálni, utána talán nem lenne energiájuk a hülyeségre (k16).
A minap épp azon gondolkoztam, vajon miért is jöttem el tõlük ilyen messzire. Lehet, hogy tudat alatt pont ezt az állandósult aggódást akartam eltávolítani magamtól. Bár, hát innen is lehet nagyokat aggódni kullancson, baleseten. Valószínû bennem a hiba, félek, hogy valamit elvesztek, hogy valamiben, ami az enyém (itt: a két fiam) kár esik (bezzeg az anyjuk, nyugodt tud lenni mellettük akkor is, mikor épp nagy darabokat harapnak ki egymásból). Pedig mikor fennakadt a gyerek a kapufán, és helyre kellett állítani a tenyerét, nem aggódtam ennyire, inkább csak azon izgultam, használhatóra össze tudják neki varrni. Most meg símán kézen áll vele, ha normálisabb, és nem a számítógép elõtt kockul.
Máskor meg olyan rendesek egymással, elmennek együtt a boltba... csipszért, cukorkáért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése