Télvégi napnak pirkadatánál megállék laposan simuló ablakunk párkányánál. Vizesen lóg a tavaszi felõ lába az ablakon kibámuló fejem búbjára. Felsleges dolog esnie oly nagyon, az udvaron úgyis nagy hórakás vagyon. És mégis mozog a cinege, azért a hó az úr.
Nagy kib*szás, hogy hétvégén nincs semmi kötelezõ elfoglaltság, már annyira belszoktam a reggel felkelek, autóval vagy busszal beközlekedek, dolgozok vakulásig vagy hátfájásig, aztán haza vacsorára, aztán hullafáradtan be az ágyba körforgásába, hogy most, mikor végre itthon lehetek és kedvemre henyélhetek, vagy játszatok a családdal, vagy sportolhatok, vagy fõzhetek, vagy olvashatok, rengeteg dolgot lehetne csinálni, én meg itt unatkozom, és arra várok, hogy kicsit családosan kimozduljunk, és mivel az idõjárás kegyes hozzánk, ezért épp csak bótólni lehet, elmennénk venni leárazott sícipõt, pedig én a tengerre jégre vágyom szikrázó napsütésben, vagy sítalpat venni, vagy uszodába, vagy a ciprusi tengerpartra, vagy a Ramblasra megtalálni végre Gaudí templomát. Az a r*hadt nap kisüthetne, egész héten ott vigyorgott az égen, most meg tojik rám, talán így akarja védeni hamvas bõrömet. Nesze nekem munka meg hétvége. Sokkal jobb volt munkanélkülinek.
Most komolyan, fogjak bele egy könyvbe? Vagy rendezgessem a metrikáimat? Vagy fésüljem át a héten talált hibákat? Vagy kezdjem el fõzni a fõzeléket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése