Hangutánz

Lányom egyre többet beszél. A kisebbikre gondolok. Leginkább hangutánzó szavakat. Ha kutya jön, akkor vau-vau, ha galambot lát, akkor ku-kú (a ku-kú-ku-ból), a báránynak béget, a bocinak bú, a gyûrûre mondja, hogy csön-csön, a hintára hinta, mindenre, ami lóg, mondja hogy ginga, és az autókra, motorokra, teherautókra mondja, hogy brumm-brumm. A repülõre is, meg felmutat az égre, hogy ott, és fogja a fülét, talán még emlékszik, hogy bedugult a leszálláskor. A paradicsom az a pam-pam, a kenyér az tisztán kenyér, a banán még mindig baán. Mondja, hogy tej, tea, víz, ha valamire rámutat, mondja, hogy tá, azaz ide, rámutat dolgokra, aztán hirtelen magára, az azt jelenti, hogy ide nekem, mondja a cipõt, a cini-cinit, a cicit, fürdéskor a kádat. A kacsának hápog, a békának brekeg.

De ez mind semmi!

A legjobb, mikor megfogja a lábát, és azt mondja rá, tisztán, hogy lábi-lábi, ezt sokszor ismétli, meg néha rájön, és akkor folyamatosan kattog, hogy takkatakkatakkatak.

Ha Katának hívnánk, akkor most tudná mondani a nevét. Magára most csak azt mondja, hogy Ka. Ha tükörben látja magát, akkor felkiált, hogy baba. És hozzá teszi, hogy ka. Kukucskálni is tud, azt mondja rá, hogy kukk. Szerencsére ez finnül is így hangutánzik (kukkuu), a finnekkel is kukucsol. Ma azt kezdte mondani, hogy kop-kop, a kajára meg azt mondta, hogy nyami-nyami, a nagytatának meg mondta, hogy tatika.

Csodálkozom, hogy egy év alatt mennyit fejlõdött. Pikk-pakk felnõ õ is, s aztán olyan bombanõ, lesz, mint az anyja, csak gyõzzem távoltartani tõle a fiúkat. Na meg olyan szuperintelligens is lesz mint az apja... és biztos kitalál majd valami trükköt, hogy túljárjon az eszén.