Vasárnap. Déltáj. Csöröga. Telefon. Apám az. Szívemhez kapok. Szokatlan időben. Csak nem valakinek valami? Rossz? És mondja. Rossz hír. A legrosszabb. A családban. Hallom a háttérben anyut, hogy nem kellene engem ezzel terhelni. Hát nem ő az! Akkor ki? A gyerekeim? Budapesti rokonok? És végre kiböki.
Úgy tudja fokozni a feszültséget, hogy majdnem mindjárt összeesek. Mindig arra gondolok, mikor pár évvel ezelőtt öcsém telefonált. Hogy baleset. Hogy túlélték, de... És ha mentő szirénázik, keresztbe teszem az ujjaim. Csuri. Nem ér a nevem. Nem velem történik. És nagyot sóhajtok. Nem a közvetlen család. De nagyon szerettük, és nagyon sajnáljuk. És bűntudatom van azért a sóhajért.
Hát... lassan mindenkit megesz az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése