Egyszer

Egyszer megkérdezte az egyik barátom, hogyan is lehetett, hogy a volt feleségem belém (egy ilyen ronda kövér disznóba) szeretett? Aztán, mikor látta a blogon a gyerekkori képem, azt mondta, megérti.

Tény, hogy van kisebbségi (vagy inkább nagyobbsági) érzésem a külsőmmel kapcsolatban: ferde orr, görbe lábak (azt mondták lovon születtem, a kedvesebbek meg azt, hogy focistának), vastag nyak (birkóztam), ferde fej (születési rendellenesség, de tényleg), most meg az a sörhas (pedig nagyon ritkán sörözöm) és kopaszodás. Soha nem éreztem magam jóképűnek, bár ha ezt a képet nézem, képes lennék magamba szeretni. Hehe.

Erre előkerül valami titkos felvétel az exről, aki mindig is ingázott a mérlegen, szülések után rendesen felszedett magára, aztán valahogy mindig sikeresen letornázta. 90 napos diétával (nyáron, gyümölcsnapok helyett dinnyenapokkal), konditeremmel és zenés tornával.

Tudjukki most megint kerek, tény (nem az én dolgom), talán jobban, mint azelőtt, ezek szerint biztos megint szült, aztán majd megy megint tornázni, és pikk pakk leadja. Tud vigyázni az alakjára, vagy tudott, na ezért irigylem.

Nekem meg akaraterő hiányom van. Hiába motiváció, tudatosodás, és személyes edző, ha nem kapok egy nagy pofont, nem megyek mozogni. Pedig a kevés evés önmagában kevés. Pista barátom szokta mondani, hogy még nem látott kövér etiópot, mert nincs mit enniük. Szerintem nem, azok a csóró etiópok nem csak keveset esznek, szaladnak is sokat, mikor menekülnek is az éhes oroszlán elől.

Eszembe jut a vicc: hogy esik le az etióp a fáról? A választ csak mutatni lehet. (Lengve, mint a falevél.)

Ja, a tegnapi filmből tudom (Kéjjel nappal), hogy az egyszer azt jelenti soha.