24 perc

Először is hős vagyok, mint Bruckner Szigfrid, a fogfájós oroszlán, aki bátran :) elment a fogorvoshoz, s mire megkérdezte, hogy fájni fog-e, már be is tömték a fogát. Mert 24 azaz huszonnégy perc alatt betekertem a munkába. Az útvonaltervező, akinek magasságos kerékpáros útvonaltervei is vannak, azt mondta, hogy 24 perc (egy jó kerékpárosnak) a 7,3 kilométer. Ez a táv nekem 35 perc volt a múltkor. Ma pontosan 24, mint az útvonaltervezőnek. Pedig ő gyakorlott bringás. Jack Bauer is megirigyelné. Hogy csináltam? Nem álltam le sajogni, meg nyafogni, meg azon gondolkozni, hogy visszaforduljak-e, hanem - tádámm, itt jön a titok nyitja - tekertem. Na nem olyan vadul, nem olyan kimerítően, ahogy a nagyon jó bringások szoktak, csak amolyan Betondosan. Komótosan. Dömdödömösen. (Egyet megelõztem!) És blogolni sem álltam meg, csak a főbb helyeken jegyeztem meg a részidőket:

- 4. perc a Pitkänotko tetején
- 8. perc Koivuhovi vasútnál
- 11. perc át a vasút alatt
- 16. perc Kauniainen központ
- 20. perc Kera erdõ, át a hídon
- 23. perc MH épület elõtt
- 24. perc garázs
- 40. perc átöltözve, forró kávé

Talán azért sikerült ilyen gyorsan, mert a Mensa Hungariqa pólómban jöttem. Aminek IQ teszt van a hátán. S az motivált. Bár tekerés közben ez eszembe sem jutott.

Hurrá, most lehet örülni, és lehet ünnepelni, s a fiaimnak mindjárt születésnapja van.

-o-

Lázár Ervin könyve (nekem) a lelki problémákról szól. Boldogtalanságról, félelemrõl, szorongásról, a jókedv miatti bûntudatról, magányról, csalásról, hazudásról. Minden szereplõnek megvan a maga baja, az oroszlán nyugdíjas lett, a ló kék, a szörnyeteg együgyü, a macska henceg, a mackó beszédhibás (nem igazán, de most hagyjuk). Még nem patológiás egyik sem. (De a legtöbben így vagyunk vele. Egy massziv skizofréniát elég nehéz összeszedni. Bár a depressziót könnyebb lehet.)

Már az eleje úgy kezdõdik, hogy de jó lenne, ha a szomorúság idõnként meglátogatna. Úgy félévente, vagy havonta. Na de így, hogy minden nap! És már megint jön, hallani az ablakpárkányon... És akkor megjelenik valami abszurd, egy macska, aki azt mondja, fussunk. És futnak. Mert futás közben nincs gondolkodás, nincs boldogtalanság. Nesze, tekerés közben sincs.

Aztán jön Zordonbordon, aki megijeszt, hogy jönnek a pomogácsok. Félelem. Senki nem tudja, milyenek a pomogácsok, nem tudják, hogyan harcoljanak ellenük. Az ismeretlentõl félünk. Meg a fogorvostól, amit ismerünk. Pontosabban nem a fogorvostól, hanem a fájdalomtól, amit nem tudunk, hogy mekkora lesz, vagy hogy elviseljük-e. Amit nem tudunk elõre. Tehát mégiscsak az ismeretlentõl. (aktuális: lassan el kell mennem egy fogorvoshoz)

Hogy milyen az a pomogács, nem tudom, de hogy milyen érzés 24 perc alatt beérni a munkahelyre kerékpárral, azt már tudom. Jó.

-o-

De ha valami jó, az rossz is egyben. (tudjuk, a tétel) Most rákapnék a tekerésre, még a nap sem érdekel (leszarom tabletta), de... jön a szabadság. Két hétig nem jöhetek kerékpárral dolgozni, mert nem jövök dolgozni. De szúr.

-o-

Mert jönnek a gyerekek. Akinek születésnapjuk van.