A mai napra végre valami pozitív. Hívtak, hogy mit szólnék hozzá, ha átszerveznének? Mondom hetek óta nem alszom, nagy a nyomás, ilyenkor már bejátszik a para is, hirtelen szívmegállás, daganat, gyomorideg, s hiába a jóga, meg a macskafarok, csak a mozi segít. Mozizok hajnali négyig, aztán a gyerek ver ki hétkor az ágyból, hogy apa gyere játszani, csoda, ha nem halad a munka? ha még inkább stresszelek, és még inkább nem szállítom le határidõre a mások sarát. Csak gereblyézek. Ilyenkor még baszogatni sincs kedvem senkit, meg nem is igen van kit, mind egy cipõben evezünk, túlélni akarunk. Erre jön a hívás, mentõöv, igaz a múlt évet újra kell tanulni, de legalább emberekkel foglalkozhatok, persze hogy persze, kapaszkodok minden lehetõségbe, s már beleélem magam, hogy lesz pirítóskenyérre és lilahagymára való.
A csirkéket sajnálom. Meg a leveseskanállal mért múltat. Meg a zacskós tejet a kilincsen. Elszorul a szív. S ha a gyerek megkérdi: apa, miért vagy szomorú? mit felelek neki? Elfogyott a gyökér? Beszorult a levegõ? Fáj az a púp? Kegyetlen a világ.
A pozitív a végén: egy rádiómûsor a Maniceizmusrol. Nem, most nem én térítek.
1 megjegyzés:
...és akkor most tessék valami másra gondolni... pl, hogy ilyen jó, még sose volt... és olyan szép az ősz...
Megjegyzés küldése