Angry birds

Most mondjam, vagy ne mondjam? És ha mondom, hogy mondjam? A téma kényes, és biztos nem írnám ki a homlokomra, de ma olyan élményben volt részem, mit még soha, s talán mégis jobb, ha kicsit körbeírva elmesélem, hadd röhögjetek, vagy együttérezve borzadjatok. Pontosabban valami hasonló élményem volt már kb nyolcadikos koromban, mikor sorban álltunk az orvosi rendelõ elõtt, mi, fiúk, torna ruhában, mert torna óra közben jött rá a doktornéninek ellenõrizni az elsõdleges nemi jellegünket, s letolt kisnadrággal álltunk ott a vizslató szemek elõtt, vajon alkalmasak leszünk-e a társadalom számára új kis életeket nemzeni. Egyáltalán, megérdemeljük-e azt az 1-est a személyi számunk elsõ helyiértékén? Meg aztán az ingvinális régió ultrahangja is hasonló élmény volt, de nem kellett teljesen levetkõzni, csak rámszólt a néni, húzza félre a heréit. Most viszont kisnadrág nélkül, hanyatt fekve a vizsgálóasztalon, kb 60 éves doki néni zárta ki a cseplesz-kizáródás lehetõségét, hogy nem sérv, nem is vakbél, valszeg nem is prosztata, hanem inkább kõ, kavics, homok. A mínusz tizenöt fok, ami kint az udvaron volt, épp a vizsgálat elõtt élvezve, nem éppen segített a vizsgálatot élvezhetõvé lehetõvé tenni, de hát megesett, s megkaptam a beutalót a holnapi ultrahangra, amit szerencsére nem rektálisan kell elvégezni, hanem csak hasfalon, és ... hát ott. Még mindig jobb, mint egy végbél türközés, vagy prosztata vizsgálat, na.

Kicsit úgy érzem magam, mint a pingvin papa a sarki télben, aki a lába között melengeti leendõ kicsinyét...

Együttérzõ virágokat a kommentbe tessék.