Halucinogén

Nagyon pocsék vicc és sztori mesélõ vagyok, de ez annyira jó, hogy megpróbálom mégis elmesélni. Asszonyomnak ma be kellett menni Helsinkibe, aláírni a szerzõdését. A beteg gyerekkel csak úgy tudtuk megoldani a logisztikát, hogy idejöttek a céghez, elvittem a városba, megvártuk a gyerekkel, s hazavittem õket, hogy nálam maradhasson a kocsi, hogy este mindenkit végigverhessek az új pingpong ütõmmel. Azzal nem számoltunk, hogy a városban ma valami katonai parádé van, és dugók mindenütt. Míg a dugóban álltunk, vadászrepülõk röpködtek keresztbe-kasul, és bukfenceztek, fehér csíkot húzva, kárpótlás a várakozásért. A fehér templomnál, és Ali Kotipizzájánál meg felvonulás, mindenféle egyenruhás tisztek, mellkasukon tele kitüntésekkel, meg az elnöki palota felé is rengeteg sok rendõr.

Visszaérek a gyárba, és fogyasztom a saját készítésû ebédem, s közben kínálom a kollegákat a házi rétessel. Többnyire mákossal, mert az indiaiak elkapkodták azt az egy szem túróst. Magyarázom nekik, hogy a poppy seed, azaz mák egyáltalán nem halucinogén, csak az éretlen, és hogy ezt Magyarországon úgy eszik, mint a diót, bár itt azt is úgy eszik, mint a fûszert, alig ismerik. Mondom mi tésztába tekerjük, vagy tésztára szórjuk cukrosan, és eszem a rétest, bíztatván õket, hogy tessék vegyék, nem harap. S közben mesélem, hogy ma délben mindenféle ide-oda röpködõ és bukfencezõ repülõket láttam. Erre megszólal egy finn: méghogy nem halucinogén! S én meg magyarázkodom, hogy az a városban volt.

Enni ennek ellenére sem mertek belõle. Pedig tényleg finom lett.