Képzeljétek, itt a szomszéd könyvátban dolgozik egy lett lány, aki valójában litván, beszél magyarul, finn férje van, és akkora gyereke mint a miénk. Tudtam, hogy valahol már találkoztam vele (2007-ben a gulyás partin), de azt nem tudtam, hogy került oda.
Visszakerestem régi fotókat, hogy ha már nevet cseréltem, akkor képet is cserélek a céges intraneten, hadd mondhassam, hogy Betond nem én vagyok, hanem az ikertesóm, s rátaláltam erre a bejegyzésre 2007 augusztusából, s akkor kigyúltak a lámpák. Virtuálisan.
Lassan indult a Malév gép, addig a reptéren dumáltunk, s mondtam, ha érdekli, jöjjön a gulyás bulira. Jött is valami finn fiúval. Na az most a férje. S hogy hogyan találkoztunk újra össze itt a könyvtárban, s honnan ismert meg, azt nem tudom, talán onnan, hogy magyarul beszéltem a gyerekhez, s odajött érdeklõdni, hogy kik vagyunk. Neki szoktam hozni Krasznahorkait, akinek a létezésérõl sem hallottam elõtte, de õ szokta fordítani K verseit lettre, vagy litvánra, mindig keverem, azt hiszem Vilniusz, akkor mégsem észt.
Nem értem mi ez a cécó Krasznahorkaival, nem értem a versét, amit 62 nyelvre lefordítottak, nem is vers igazán, vers az, ami Petõfi vagy Arany, vagy Ady. Talán még Tagore is belefér, bár azt sem tudtam rendesen megtanulni kívülrõl, csak a jöjj amint vagy-t, amiben azt mondja ne idõzz tükröd elõtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése