Megint otthagytam egy kisebb vagyont a Plantagenben, vettem epret, málnabokrot, meg virágokat, ültetni cukkinit, paradicsomot, meg babot. Csinálunk egy balkonládát, ami tele lesz begóniával.
Aztán nekiálltam kiszedegetni a gyepbõl, mit gyep, ez inkább rét, mezõ, ahol minden vacak megterem, még a gomba is, csak a fû nem akar, tele vagyunk apró kék virágokkal, amiknek a hagymája mélyen a föld alatt bújik, és mintha minden tavasszal dupla annyi lenne mint elõzõ éven - ez a kertészeti Moore törvény, szóval kiszedegetni a tarackot, a gyermekláncfût gyökerestõl, de annyira tömör és kemény a föld, hogy a fiskars kézi ásó beletörik. Meg boglárka. Nem értem, hogy tudnak ezek a virágok abban a tömör földben így nõni és szaporodni? Most ássam fel idén is, és reménykedjek, hogy ha újra vetem a füvet, mire megjövünk a szabadságból, kifekhetünk rá és nézegethetjük a bodobácsokat? Ha elmegyünk szabadságra, akkor ki locsolná azt a szép, égigérõ gyepet?
Ahogy ott irtom a gyomot, rájöttem, hogy a kertészkedés örökös harc a természettel, hogy azok helyett a növények helyett, amik ott maguktól is megteremnének, olyat próbáljunk növeszteni, aminek értelme van, pl meg lehet enni, vagy szemet gyönyörködtet. Szépek szépek ezek a kis kék meg sárga gazok, de jobb lenne, ha a tulipán hajtana így vagy a rózsa, de mégjobb lenne, ha olyan szaporán teremne a zöldség, a saláta, paradicsom, répa, bab, mint ahogy a pitypang, és ne kellene naponta locsolni. Lehet jobb lett volna az evolúcióban megállni a kecskénél, akkor örülnénk a gaznak is.
Talán a bogyók, azokban bízok, mert azok vadon is teremnek az erdõszéleken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése