Elcsesztem megint egy napot. Nyolc utánig bent voltam a munkahelyen, végre ledolgozni az órákat, amik az elmúlt hetek hivatalba járkálása miatt elmaradtak. Még épp odaértem a Lidl-be, hogy vegyek holnapra gombapörköltnek valót, de aztán leroskadtam ide a magányba, bámultam a romantikus és szakítós zenéket, és szerencsétlennek éreztem magam. Éjfél után vettem csak észre, hogy elmaradt a fõzés, nem pakoltam ki a bevásárlótáskát, nem teregettem ki a reggel kimosott ruhát.
Aztán egy órát álltam a forróvizes zuhany alatt, legalább a meleg öleljen és simogasson, aztán mindjárt megyek az ágyba, ilyenkor mindig rámtör a magány és a félelem. Azokon gondolkoztam, amit a feleségem ma mondott, hogy a lányom tegnap nagyon mélyen szomorú volt, hogy nem jöhet haza a saját ágyába, és a saját játékaihoz. Ki akarta így? Ki tiltja meg neki? Miért nem jönnek haza?
---
Én vagyok a hibás, mert ha apa nem csap rá a gyerek kezére, akkor nem kell feljelenteni, a hivatal nem fenyeget a gyerek elvételével, s akkor most nem kellene a családnak idegenben bújkálni. Én vagyok a hunyó (de nem szabad keresni a játszótársakat). Én okoztam a stresszt, és olyan bûntudtatom van miatta, hogy templomba járok gyónni, és az anoním asszonyverõk klubjába, pedig nem is vertem a feleségem. Olyan kategóriába sorolnak, ahová az alkoholistákat, akik beisznak, s jól megverik a családot, pedig nem is iszok alkoholt.
---
A jövõ hétre foglaltam idõpontot orvoshoz, megnézetni a nyelvemen növõ anyajegyeket. Lelki eredete: túl sokat beszélek. Tudjátok, nem lehet panaszkodni, mert akkor gyenge vagyok, mint egy gyerek. Ha megpróbálom megvédeni magam, akkor agresszív. Nem szabad sírni sem, mert akkor labilis, s begyógyszereznek. Mindegy, hogy van-e sapka rajtam, így is, úgy is én járok rosszul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése