Vastaps

Nem is tudom mi legyen ezzel a bloggal. Jó panaszkodni, szépen kikürtölni a nagyvilágba a bánatom, hátha valaki megsajnál, tanácsot ad, vagy együttérzõen megsimogatja a buksi fejem. Lételemem a kommuikáció, a kommuna (közösség) is, tartozni valahová, adni és kapni, de fõleg az, hogy valamit mondok, s látom a reakciókat: onnan tudom, hogy most érdekes voltam, vagy szánalmas, fontos a visszajelzés. Akkor tudom elfogadni magam, ha elfogadnak, ha jó fejnek tartanak, ha okosnak, ha azt mondják, tetszik a stílusod, egyedi. Ez pszichológia, ne keressük az okát.

A kérdés a blog. Mit ér az a blog, ami nincs? Mi történik, ha meggyilkolom a blogot, és nincs hová kiírni a gondolataim? Akkor nem kapok visszajelzést, akkor nem létezem Akkor nem tudod továbbgondolni. Írhatom a gondolataim a naplómba, rengeteg füzet van befogva erre a célra, vissza tudom olvasni, tudok rajta derülni vagy keseregni, hogy ugyanebben a cipõben jártam 7 évvel ezelõtt is. De az nem ugyanaz. Ha kizárom a közönséget, magamat zárom tükör mentes szobába, s megfulladok.

Nem szép dolog másokról rosszat írni, fõleg akkor nem, ha a szeretett szignifikáns másikról van szó, szóval elõbb hirtelen töröltem magam, aztán visszacsináltam, aztán elérhetetlenné tettem - de hát a szüleim, a gyerekeim is nézik az adást, honnan tudnák akkor, hogy apának mi a baja?

Szóval terápia. Mivel a beteg még él, a terápia sem maradhat abba, legalább innen látjátok, hogy nem kell (annyira) aggódni, még (valamennyire) józan vagyok. De nem fogok keseregni, nem fogom a világba lõni a bánatom, csak tisztán, a tényeket. Tényleg nem akarok sem befolyásolni, sem magyarázkodni, sem semmi, de a részem, hozzám nõtt, mint a anyajegyeim, s olyan lenne a törlés, mint az amputáció. Mintha kivágnák a nyelvem. Ami - sajnos - hamarosan újra megtörténhetik...