Sebestyén Márta szépen énekel, de a program nem állt össze egy kerek egésszé, és a mellettem ülõ finn polgármestert, meg a másik oldalamon ülõ idõsebb magyarbarátokat kicsit sem hatotta meg a zene, sem a kezük, sem a lábuk nem járt, pedig nekem kedvem lett volna felállni táncolni. A hangosítást viszont sikerült tökéletesen elszúrniuk, a cimbalom cincogott, a bõgõ suttogott, az énekesnõ meg olyan visszhangot kapott, hogy zengett az egész ház. Utána nagyon kedves volt az énekesnõ, kérte, hogy ha lehet, hívjuk meg gyakrabban, szívesen jönne énekelni, tanítani Finnországba. Próbálom értelmezni, vajon kinek szól az üzenet?
Arra gondoltam, kibérelek egy nagy csarnokot, vagy sátrat, és csinálok magyar táncházat, Berkával, és valami keringetõs összebújós zenekarral, és jól meggazdagodok. Nem élet így, hogy ételosztásra kell járnom, vagy fogadásokra, ha nem akarok éhen halni.
Tegnap történt más is, a fogadáson összefutottam egy korábbi munkaadómmal, talán lesz egy másodállásom, de nem akarom elkiabálni. Budapestre is behívtak interjúra, március 20-ára (épp nincs repjegyem). Miért éppen Budapest? Ott háromszor annyi gyerekem van, mint itt, meg szüleim, meg testvéreim, meg évfolyamtársaim, meg diákkori szerelmeim, meg egy csomó ismeretlen ember, akik képesek beszélgetni és érzelmeket kimutatni. Itt le se szarják a fejem, tisztelet a maroknyi kivételnek, a filmre 3-an jönnek el, a palacsintát nekem kell megennem, az eheti rétesnek is biztos ez lesz a sorsa, s ha beszélgetni vagy találkozni akarok valakivel, nekem kell nyomulni, ráerõltetni magam másokra. Hát nem.
Na megyek, kéne egy kicsit a munkát is lökdösni elõre. A hangulat szokása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése