Kivágott fa nem marasztal

Mai kedvenc szlogenem: "Nem kidobni, hanem megjavitani szeretném, ha valami elromlik."

Újra nekiálltam Csernus Nõjének. Valamikor már elkezdtem, az elsõ 20 oldalon voltak aláhúzgálva dolgok, de aztán abba maradt.

Hét végén párizs, lehet, hogy összefutunk egy bloggerinával. Épp ott, a világ másik oldalán.

Rámszóltak a munkahelyemen, hogy figyelmetlen vagyok, nem válaszolok fontos levelekre. Na ja, tegnap is elfelejtettem, hogy én vagyok az ügyeletes a héten. És hogy a telefonszámlám baromi magas. Kicsit megszaporodtak a külföldi hívások.

Ezeken nem is csodálkozok, tele vagyok programokkal, a saját angol templomunkkal, a mormonokkal, a szcientológusokkal, a barátokkal, most még sportolni is elkezdtem.

Melyikrõl mondjak le, ha mindegyik jó, a maga módján? Azt hiszem, a mozgás felesleges. Vagy a mormonok? Hogy mondjam meg nekik, hogy nem akarok megkeresztelkedni, nem akarom azt az elõre kinézett feleséget?

---

Abba akarom hagyni a görcsoldó blogot, azt hiszem kevesebbet görcsölök már. Erre tegnap rájöttem, hogy a görcsölés döntésképtelenség. Nem tudok, vagy nem akarok, vagy nem merek dönteni. Hogy költözzek-e új lakásba, hogy költözzek-e haza magyarországra, hogy elfogadjak-e egy új állást, hogy evangélikus legyek-e vagy református vagy krishnás vagy mormon. Vagy teozófus. Mind tetszik. Miért mondanék le bármelyikrõl is? Honnan tudhatnám elõre, hogy melyik hozza meg azt a vágyott örök boldogságot?

A kérdés: mi okozza a döntésképtelenséget? Preferenciák hiánya? A ragaszkodás mindenhez? Hogy a kevésbé jót sem tudom elengedni? A bizonytalanság, önbizalom hiány, hogy nem bízom benne, hogy jó döntést hozok? (Ezért kapaszkodok egy társba, aki segít dönteni?)

Csernusnál olvasom, hogy a nõ úgy érti meg a dolgokat, ha megfogalmazza és elmondja. Akkor rendezõdnek a dolgok az agyában. Ezt tanultuk kognitív pszichológiából is. Én is így mûködök. Erre volt (van) a blog. Mert akkor legalább átgondolom, elõhívom az agyam rejtett bugyraiból a korábban hallottakat, összerendezem, összekötögetem a kockákat, kiépítem a szinapszisokat, és kialakul a saját tudásom, a saját véleményem a témáról. Mégis, miért döntök olyan nehezen?

Tegnap valaki mondja, hogy az, ahogy megfogalmazom a dolgaimat, elárulja, hogy én már döntöttem. Furcsa, mert magam még nem tudom, mi a döntés eredménye, még le sem ültem felírogatni a plusszokat és a mínuszokat mellette és ellene. Mégis úgy hangzott, hogy én már eldöntöttem, hogy finn maradok.

Ahogy a mai leveleket nézem, most éppen Tisza István szobráról, meg a turulmadarakról, arra gondolok, hogy nem akarok soha haza menni. Inkább itt fizetek nyugdíjjárulékot, mert azt nem kommunizálják el. Itt még mûködik a demokrácia. Ezt hogy mondom a szemébe a magyarországi barátnõmnek? Azt, hogy szar országban élsz, bolond királyhoz ragaszkodsz?

Mégiscsak elmegyek függönyt venni és megépítem a gipszkartonfalat, befalazom a benyílót, és rendes ajtót teszek a hálószobára, hadd jöjjenek a barátok, hadd jöjjenek a szeretõk, ne kelljen a horkolásomat hallgatniuk.