Az irodaházból kiköltözött az egyik gyógyszeres cég, már csak mi vagyunk,
az IT, meg a kórház, ők lassan elfoglalnak minden emeletet, terjednek,
mint a rák. Egyre több idegsérült és menthetetlen rákos beteggel
találkozom. Beindult a para, hogy rám ragad valami kórság.
Nem
volt igazán nyár, bár most is süt a nap, de csak 20 fok van. Kijöttem
az épület előtti rózsakertbe, hogy terápiázzam magam, tároljak D
vitamint ínségesebb időkre. Hát nem ez is tele van kezelésre váró
betegekkel?
Valami
nem jó, változást akarok, de amíg nem tudom mi nem jó, addig nem tudom,
milyen változás lenne jó. Mennék, utaznék, társaságot szeretnék, úszni is
szeretnék, mozogni, repülni, boldognak lenni. Hogy figyeljenek rám, hogy fontos legyek, hasznos.
Olvasom
a feminista csaj könyvét, azt írja régen az élet munka volt, mindenért
meg kellett dolgozni. A fennmaradásért küzdeni kellett. Aki nem
dolgozott, nem hajtott hasznot a közösség, a társadalom számára, arra
nem volt szükség, az elsüllyedt, max megtűrték. Most úgy érzem rám nincs szükség, negyedik éve nem találom a helyem, és
minden erőmmel kapálózok, hogy fennmaradjak, hogy ne vesszek el. Próbálom kiérdemelni, sőt kierőszakolni az emberek figyelmét, törődését, szeretetét... hiába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése