Már megint magam alatt vagyok, már megint törölni akartam magam, de előtte kiírtam volna, hogy a lófaszt vagytok a barátaim, nincs barátom, még a hozzám legközelebb állók sem kíváncsiak a panaszkodásomra (ezt valahol meg tudom érteni), és nincs, akivel az igazán komoly problémákat megbeszélhetném (menjek vagy maradjak). Hát még a magányommal kapcsolatosakat.
Két ember van, akit érdekel, hogy vagyok, de az egyik erősen függ tőlem, nem tud rajtam segíteni, neki azt kell mutatni, hogy apuka rendben van. Egyedül ő fog sírni, ha elköltözők, vagy elvisznek a vogonok.
Emlékszem, mikor eljöttem, M* fiam a kezembe nyomta a kedvenc kisautóját, meg a maciját, hogy hozzam magammal. A maci most is itt van mellettem.
Az a másik meg azt mondja menjek, annak a kicsinek is jobb, ha rendben van az apja, mint ha közel, de használhatatlan. Ma a kicsi is azt mondta menjek, majd jövök, ha tudok, és akkor találkozunk.
Négy éve vagyok kvázi egyedül. Nem boldogulok egyedül. Félek. Egy lehetőség maradt, visszamenni oda, ahol a szeretteim vannak. Ott még szükség lehet rám.
---
Update: Tegnap egy céges partin ráébredtem, hogy semminek semmi értelme, aztán jól leittam magam, az kizökkentett. Találkoztam Andrással, aki amíg haza vittem, egy-két dolgot helyre tett.
Van hova tovább, csak amíg az ember a saját dobozában rója a köröket, nem veszi észre, hogy a dobozon kívül mennyi sok más dolog van, amiről tudomást sem szerez. (A doboz biztonságérzetet ad, s a dobozból kilépés a -hamis- biztonságérzetet feladásával jár.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése