Ma itthonról "dolgoztam". A kocsit tegnap leadtam festeni, kérdeztem, hogy mikor mehetek érte (meddig vannak nyitva, 4-ig vagy 5-ig kell odaérni), mondja, hogy pénteken. Basszus. Most mozgásképtelen vagyok, ezért maradtam itthon, 4,5 óra alvás után nem is igen volt kedvem szakadó esőben busszal, vonattal és gyalog bebumlizni a városba. Azt hittem, hogy majd innen lenyomom a 8 órát. 9-kor megjelentek a munkások az udvaron. Ciki, nem ciki, behúztam a függönyt az orruk előtt, leengedtem a redőnyt, és villanyt kapcsoltam (nem néztem meg, hogy ma mennyi az áram ára), s hallgattam, ahogy kopácsolnak a falon, szegelik fel a fa borítást, az ablak csere után azt is cserélték. Aztán mikor szakadt az eső kicsit abbahagyták, akkor az eső kopogott a tetőn, aztán mikor elállt, akkor visszajöttek kopácsolni. Ki-be mászkálnak az udvaromon, és baszogatják az agyam a kalapácsaikkal, ami amúgy is szét akar robbanni. (Nem a kalapács, hanem az agyam.)
Hallgatok egy újabb könyvet (címe hevenyészve lefordítva: miért nem mondta ezt eddig nekem senki), abban azt mondja a szerző, hogy nem csak a gondolataink befolyásolják a hangulatunkat (jó dologra gondolsz, pinára, jobb kedved lesz, rosszra gondolsz, közeli ismerős betegségére, vagy az apadó pénztárcádra, rossz kedved lesz), a hangulatunk is befolyásolja a gondolatunkat: a fáradt, sérült, kimerült állat/ember sérülékenyebb és érzékenyebb a környezetből érkező negatív jelekre (veszély), tehát ha rossz a hangulatom, könnyebben jut eszembe negatív, kritikus gondolat, és a végeredmény az, hogy könnyebben basszák fel az agyam. Hogy ezt miért nem mondta eddig nekem senki?
Ülök az elsötétített szobában, a munkások munkaideje letelt, elmentek, csend van, most nincs min bosszankodni, letelik mindjárt az én 8 órám is, befejezem mára, elmegyek csinálok túrógombócot. Az ebédem túrós tészta volt, tegnap találtam prémium (füstölt) bacon szalonnát, ami meglepően jó volt a tésztára. Most valamiért a tésztát kívánom. +aszt, nem a tésztát, hanem a túrót. Az agyam játszik velem.
Kolléganőm, az, aki nyugdíjba ment, tegnap volt utoljára dolgozni. Előtte 3-4 hétig nem láttuk, szabadságon volt, ez után meg azért nem fogjuk látni, mert nyugdíjas. Mostantól én vagyok a szenyor, mostantól úgy kell viselkedni, mintha mindenhez is értenék, ma mindjárt megugrott a kontaktok, vagy mindenféle kérések száma, de lehet, hogy csak azért, mert upgradeltek egy alkalmazást, és azon kívül, hogy mindenféle csicsás elemmel turbózták fel a user interface-t, a saját céges kusztomizálás valahol elveszett, nem találom sehol a fonalat, hol vannak a taszkok, és mi a prioritás, mi az amin tegnap előtt dolgoztam, és min kellett volna ma, s min fogok holnap. Holnap bemegyek a városba, a munkahelyre, hátha ott visszajön az ihlet. Ma meg megpróbálok időben elmenni aludni. Most meg ki, most épp nem esik.
--
A frissnyugdíjas is kontaktált, privát levélben kérdezte, hogy ha Magyarországra mennek, hol érdemes helyi valutát venni. Mondom neki, s azt veszem észre, hogy ez a téma igazán nem bosszant, erre oda tudok figyelni, míg írom a levelet és szedem össze neki az infót, flowban vagyok, OT vagyok, én vagyok a megelevenedett Organizációs Tetán, tehát nem bennem, hanem a ***-ban van a hiba, én itt vagyok szép és tökéletes, de nem írom le, mi teszi tönkre a napomat.
Ha szarul vagyok, gyakrabban nézegetem az anyajegyeimet. Ma vettem észre, hogy mind a két szemem alatt megjelent az a bőrszínű kidudorodás, amivel tele van már az alkarom. Amire tegnap azt mondta a kollegina, hogy nem így nézett ki a rákos bőr áttét. (Nem tudom a bőr öregedése okozza a nyomott hangulatot, vagy nyomott hangulat a bőrelváltozásokat. Ha van teremtő isten, akkor monnyonle!, vagy menjen a picsába nyugdíjba!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése