Apám halála nem vágott annyira a földhöz, mint az, amikor azt üzenték a kórházból, hogy aki el akar búcsúzni tõle, aznap menjen be hozzá. Akkor még nyitotta a szemét, aztán már csak megrezzent a szeme vagy az arca, ha valaki beszélt hozzá, aztán csak aludt, és aztán mikor este a gyógyszert vitték, már nem lélegzett. Csendben ment el. Várható volt, kb 2-4 évvel élte túl minden más rokonát. Sok szépet alkotott, a nevét megörökíti egy múzeum, meg sok galéria, könyv. A honvédség saját halottjának tekinti, katonai tiszteletadás lesz, rokon pappal. Ez még egy kicsit odébb van.
A gondolataim azóta csapongnak. Félárva lettem, fel kell nõni, át kell venni a családfõ szerepet, még inkább ott kell lenni és támogatni rozoga anyámat, amíg lehet.
A hét végén az õ születésnapját ünnepelnénk, ezt beárnyékolja a gyász, de anyám is megérdemli, a család is megérdemli, lehet, hogy neki is ez lesz az utolsó.
Nem kerülhetjük el az elkerülhetetlent, Jézusnak se sikerült, bár jobb lenne reinkarnációban hinni, és asszimptótikusan (hosszú távon) mind halottak vagyunk. Az idõ nagy részében halottak vagyunk, ahhoz képest csak egy rövid idõre vagyunk életben.
---
Megindult a részvétvadászat. Mindenki képeket és idézeteket tesz ki, volt aki a még félkész meghívót a temetésre, amirõl hiányzik a hely és idõ... és versenyeznek, ki kap több részvétnyilvánítást, like-ot, vagy fekete szivecskét. Ebbõl én kimaradok, nekem eddig összesen 4 ember mondta, abból anyám volt az egyik. A munkahelyen tudták, hogy romlott a helyzet, de aztán nem mondtam el senkinek, megtartom magamnak, belül élem meg, dolgozom fel, stb. Bezárkóztam. Kiüresedtem. Olyan vagyok, mint egy robot, teszem a dolgom, a mindennapi rutint, amire beprogramozódtam.
Nem is ragozom tovább. Nekem az nem kell, hogy olyan emberek fejezzék ki *õszinte* részvételüket, akik nem is ismerték. Üres szavak.
