Megnéztük Aki Kaurismäki legújabb filmjét, a Halott leveleket. Hozza a szokásos stílust, és valami pálmát is nyert. A múlt és a jelen (meg a jövõ) keveredik benne. A képi világ és a körülmények a 70-es 80-as éveket idézik, szakadt bár, zenegép, szakadt munkások, dohányfüst (hány éve nem lehet zárt helyen dohányozni?), kézzel végzett munka, könnyen kirúgott dolgozók, de ott van a mobil telefon, a frissen épült pasilai irodaépületek, a modern villamos, a rádióban az ukrán háborúról szóló hírek... és a falinaptáron az évszám már 2024. Megszokott módon sok a zene, szépek a képek, az enteriõrök, megható a történet és a szereplõk. Alma Pöysti az új Kati Outinen. Nekem tetszett. Aki ebbõl a filmbõl alkot magának képet Finnországról, sokat téved. Ennyire azért nem lehangoló.
Itt a trailer.
Voltam templomban, de nem mondtam el senkinek, hogy apám meghalt, nem akartam, hogy sajnáljanak vagy üres szavakat mondjanak. Átszerveztem a repjegyeimet, karácsonykor több idõt otthon leszek, hogy tudjak anyámnak segíteni, és az unokát is elviszem hozzá, mikor átutazóban Budapesten lesznek. Ki tudja, lesz-e még alkalmuk találkozni. Felhívtak, hogy ha nincs más programom, elvinném-e a lányt ebédelni. Eljöttünk hozzám, megnéztünk egy filmet. Hazavittem. Fõztem krumplifõzeléket. Van fasirtom, spórolok. Korán besötétedett. Jött a riasztás, hogy ma északi fényt lehet látni, kimentem kicsit az erdõ szélére, onnan lehetne látni, de a felhõ nem akart felszakadozni, azon keresztül meg csak sejteni lehetett, hogy az égen valami zölden villódzik. Talán holnap...
Aztán hazajöttem. Amíg tettem-vettem elvoltam. Estére elfogyott a munka és a lendület, és magamba roskadtam, hogy mennyire szerencsétlen és nyomorult vagyok. Olyanra vágyok, ami elérhetetlen. Amim van, annak nem örülök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése