Sütöttem megint kenyeret. Talán mondtam, hogy mindenféle beállítással próbálkoztam, a kovász etetése, autolízis, kelesztés ideje, gyúrás, formázás, víz és só mennyisége. Az ízét egész jól el tudtam találni, de az állaga sokszor volt tömör, szerintem lusta volt a kovász, vagy türelmetlen az én. Legutóbb elfelejtettem a megmaradó kovászt visszatenni, ezért a már megkelt kenyér tésztájából tettem el egy darabot, sósan. Gondoltam ma feljavítom, megcsináltam a kenyértésztát, elõkelesztettem, és mivel olyan szép formás lett, hogy egybõl betettem a sütõbe. Két dolog maradt ki: a só, és az, hogy az öreg tésztát, a kovászt visszategyem a dobozba. Vagyis elsütöttem a kovászt, és sótlan is lett az utolsó kenyerem. Ennyi volt, már úgy is fel akartam adni, mert a Lidlb-ben kapható kenyér és zsemle messze jobb volt annál, amit én házilag össze tudtam barkácsolni.
Pedig szép lett, de tömör és sótlan.
Voltam otthon a múlt hétvégén, elvittük anyukámat a temetõbe és kávézni, a lányom születésnapját ünnepelni a római partra, ahol milyen véletlen egybeesés, a gyerekkori legjobb barátom tortázott a családjával. Vagy 10 éve nem láttam.
Aztán visszavittük anyut az idõsek otthonába, mi meg mentünk vacsorázni a még nagyobb családdal, találtunk egy jó pizzériát a városban. Moziztam, családot látogattam, ez is ennyi volt, legközelebb 2 hónap múlva tervezek utazni. Addigra már zöld lesz.
Lassan kigyógyulok a náthából, de olyan fáradt vagyok, hogy 9 után elalszom, és a napi duolingo is sokszor kimaradna, ha az asszony fel nem ébreszt. Most is felébresztett, de annyira, hogy nem tudok visszaaludni.
Voltam a március 15-i ünnepségen, a nagykövet asszony szépen beszélt, de röviden, kimaradt belõle a politika. Nem tudom mi lesz, lesz-e háború vagy béke, én inkább a békére szavazok, de az hogy valaki lerohan egy országot, aztán következmények nélkül, meg is tarthatja az elfoglalt területeket, kicsit megijeszt, hát akkor én is gyorsan leszaladok a szomszédhoz, elfoglalom a lakását, és kihirdetem, hogy az az én lakásom része... Vajon hagynák?
Egyre jobban el vagyok keseredve, mert nem látom, miért érdemes élni. Persze mindenféle szlogenek jutnak eszembe, hogy a gyerekeim 3/4-e már sínen van (mikor szabad a vonat, ha leteszik az alföld közepére, hogy nesze szaladj, vagy ha sínekre teszik, ahol be van korlátozva, melyik irányba mehet? - ezt az a püspök mondta, aki a hét végén tartott lelki gyakorlatot a szent Henrikben), meg hogy az élet legjobb része az amikor életben vagyunk, meg hogy az élet baromira rövid a nem-élethez képest, meg hogy ha a halálban élsz (félsz) akkor nem élsz, ha az életben élsz (nem félsz), akkor élsz. De ezek nem vígasztalnak. Lehet elvonási tüneteim vannak. Család? Magyarország? Káros szenvedélyek? Megyek inkább aludni.
Ja és 2 héten belül letelik a 6 hónapos próbaidõ, és a hó végén bónuszt kapok és fizetésemelést, ami talá kompenzálja a kriptovalutával elvesztett összeget. S a forint erõsödik. Hajrá magyarok, hajrá csótányok! (Arra gondoltam, hogy valami nagy bûnt kellene elkövetni, hogy csótány képében tudjak reinkarnálódni, mert azok túlélik az atomháborút, de honnan tudhatnám, melyik bûn után kellene visszamenni épp csótány testébe?)
Hát, most ilyenek vannak, de nem akarok senkit elkeseríteni.
A Futni mentem jó volt, a Hogy tudnék élni nélküled... hááát, nekem az is tetszett, de messze nem volt olyan nagy, mint az elõbbi, vagy a Csinibaba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése