Akkor azt gondoltam.
Most úgy gondolom, hogy talán jobb lett volna várni, és egyezkedni, mert annak a gyereknek továbbra is két keze van, és két füle, és azért kettõ, hogy két szülõ tudja a fülénél fogva nevelni és a kezénél fogva támogatni. Mint utóbb kiderült, egy szülõ nem elég, rengeteg energiát vesz igénybe a vele történõ nevelõ munka.
S most, hogy a kultúrák csatáját vívjuk, szokjuk egymást az új lakásban, 10 év egyedül élés után, sokszor felmerül bennem, hogy ha egyedül laknék, bolhapiszoknyival ugyan de több esélyem lenne hatni a gyermekre, vagy jelen lenni az életében amikor segítségre van szüksége, és talán több esély lenne arra is, hogy visszacsináljuk az elvesztegetett éveket.
A párom nem tudja ki volt Lolka és Bolka (mi az öcsémmel olyanok voltunk), meg ki a macskák réme, hogy hívták Pityke kutyáját, ki volt Zsebenci Klopédia, ki a Versmondólány, Szám-bácsi, MZ/x, Kag és Iny közös fia, ki lakott a Futrinka utcában, mivel dobálóztak az Indul a bakterházban, és milyen ízû volt a magyar narancs. Teljesen más szocializálódás, más a kulturális háttér, sok a surlódás. Tegnap este megint kikérte magának, hogy megettem a vacsorát, amit csináltam a saját pénzembõl vett hozzávalókból. Most elõször leüvöltöttem, hogy mit képzel, miért baszogat. Kezdem érteni az elsõ férje miért menekült az alkoholizmussal a halálba. Ha lenne hová, elköltözék a picsába.
Most azt gondolom, hogy nem felszabadítottam magam, hanem elbasztam a lehetõségeimet, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat.
Április 4-e nem az én ünnepem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése