Hát nem

Gyerekek lakást vesznek a közelben. Nem akartak ide költözni, mert szerintük ez a város biztonságtalan, de csak itt kapni ekkora lakást ennyiért. Ha a bank is rábólint, akkor mind a két fiam itt fog lakni a lakótelepen, és már semmi sem menthet meg minket attól, hogy majd hozzánk passzolják le az unokákat. Mondhatni alig várom.

Mikor az öcsémnek unokája lett, ecseteltem neki, hogy nem akarok megöregedni. Apukából hirtelen nagypapává válni. Nem akarok még botot, rollátort, derékfájást és pelenkát. Azt mondta, hogy mióta nagypapa lett, nem megöregedett, hanem megfiatalodott, mert mehet a gyerekkel homokozni, csúszdázni, és mindenféle mászókákon mászni, mitha maga is gyerek lenne. Hát, én valahogy erre sem vágyok még.

A lengyel takarítónk a múlt héten ment szabadságra, betöltötte épp a kereket, majdnem 2/3 évszázadot. Na ha arra gondolok, hogy nekem még 13 év a nyugdíj, vagy 15, megnyugtat, mert azt jelenti, hogy még visz. lag fiatal vagyok. De azt meg is kell (tudni) érni.

A hétvégén hallottam, hogy egy ismerõsöm kemoterápiája már nem mûködik, átkerült palliatív ellátásra. Ami a tünetek csökkentését jelenti. Ami azt jelenti, hogy a betegség gyõzött, már csak az ima segíthet. S közben azon gondolkodik, hogy ha hisz a csodában, szabad-e szembenézni a másik lehetõséggel is (rendbe tenni a pénzügyeket és a jelszavakat), vagy akkor az azt jelenti a fentieknek, hogy nem hisz eléggé? Komoly dilemma.

A párom erre azt mondja, hogy aki szabad meghalni (felkészült rá, megbékélt vele), az szabad élni is. Ehhez nem tudok mit hozzátenni. Az én mottóm most ez: "Ha a halálban élsz (félsz), nem élsz. Ha az életben élsz, élsz. Huoli pois!"

Elmúlt a november, itt a december, itt van mindjárt a születésnapom. Pont arra a napra tervezi a párom a gyerekeivel az elõkarácsonyt, mert karácsonyra minden gyereke elutazik. Hát nekem kicsit korai. Szentestére általában egy kocsmába szoktak menni a tesóival, így úgy néz ki, szenteste egyedül leszek.

A céges kiskarácsonyon is túl vagyunk. Mindenki kapott 3 kis cédulát, lila papíron fehér "drink ticket" felirattal. Azon tudtunk italt venni. Lila, mert az a cégünk színe. Mikor elfogyott a 3 jegy, pénzért lehetett (volna) venni. Én 2 italt ittam, az egyik egy vörösbor volt a húshoz, a második egy kóla. A harmadik jegyet odaadtam a kolleganõmnek, aki tovább maradt, hogy legyen hangolóvize a karaokéhoz. Itthon vettem észre, hogy az egyik drink ticket a telefontokomban maradt, ahová ezeket a bulin elrejtettem. A gáz az, hogy ugyanoda tettem, ahova a munkahelyi parkolóba szóló parkoló engedélyt is. Az is ilyen kis öntapadós lila cetli volt, amit a kocsi ablakába kellett volna ragasztani. De mivel most egy hónapig vonattal járok, csak betettem a telefonom tokjába, hogy ne vesszen el. S mivel az egy igen biztos hely, oda kerültek a pia cédulák is. S úgy néz ki, hogy az egyik piát a parkolóengedéllyel fizettem ki... Majd elmesélem ezt a hülye sztorit a portásoknak, hátha beveszik.

Szerintem is hihetetlen, de hát az élet néha dob furcsa eseteket.

Mikor ma a kocsihoz mentem, eszembe jutott valami vicces, amit le akartam írni, hogy kitegyem ide a blogra. Tényleg frappáns volt. Csak épp nem emlékszem, hogy mi volt az. Kezdem elfelejteni a kavintonom nevét... Ami azt jelenti, hogy vagy öregszem, vagy nekem is az agydaganatom kezd kialakulóban lenni. Mert asszimpótikusan mindegyikõnknek van, csak mire kifejlõdne, már nem vagyunk életben.

Hát nehéz ez. Az ismerõsöm annyira jó ember volt (még mindig az), annyi sokat segített mindenkinek, hogy biztos rá ott a túloldalon van most nagy szükség. Hátha ez vígasztal. Hát nem.