Itthon

Itt vagyok Budapesten, a szüleim lakásában. Pontosabban az örökölt lakásban, ahol a szomszédok azt kérdik, hogy új lakó vagyok? Nem, én 81 óta lakom itt, kisebb nagyobb szünetekkel. A múltkor, mikor itton jártam, mint rész-tulajdonos újra bejelentettem magam, tehát ebben a lakásban most én vagyok az egyetlen lakó.

Két napig jöttem autóval. Most éjjeli hajóval indultam Helsinkiből, mert így a hajón aludva reggel 6-kor tudtam Tallinból elindulni, és este a dugókat elkerülve tudtam áthajtani Varsón. Első nap 1050 kilométert vezettem, a második napra már csak 750 maradt. Kerülővel jöttem, előbb Egerbe mentem a Szépasszony völgyben bort venni, és Finnországból hazaköltözött ismerősökkel találkozni. Az út jól ment, bár Szlovákiában nem akartam (kétszer) autopálya díjat fizetni, így Zsolna után a hegyekben kanyarogtam, de kibírtam.

Hetedik napja dolgozok a lakásban, hogy kiürítsem, ha az örökösödési eljárás véget ér, el tudjuk adni. Fáj a szívem érte, de nem tudom a tesóimat kifizetni. A finn bank nem ad magyarországi lakásra lakáshitelt, a szabadfelhasználású hitelnek meg magas a kamata, itt meg nincs jövedelmem, hogy itt kérjek hitelt. Ráadásul egy 3. kerületi lakótelepi lakás most többe kerül, mint nálunk egy hasonló, vagyis számomra megfizethetetlen.

Hetedik napja dolgozok rajta. Első nap átjött az öcsém és a bátyám, hogy átnézzük, mivel mi legyen, mit hova adjunk. A legtöbb holmi vagy rokonokhoz megy, a ruhák egy része adomány, minden más lomtalanítás áldozata lesz. Aztán a lányom volt itt, aki a jelek szerint terhes, mikor kint voltak május 1-én nálunk nem ivott alkoholt. Aztán kaptam egy kis üzenetet, amiben azt írták, hogy "Szia papa, tudom, hogy már nagyon vársz rám, szeretném jelezni, hogy már úton vagyok." Velük könyveket szortíroztunk. Az összes könyvben volt eldugva vagy egy-egy fotó, vagy negatív, vagy feljegyzések vagy más "kincs". Ezeket kiszedegettük, hogy ha elajándékozzuk, ne maradjon benne (kritikus) személyes infó. Aztán jött a húgom, vele 2 nap ment el a ruhák válogatásával és zsákolásával. Leadtam 2 menetben 5+6 zsákot a hulladéktelepen, és 7 zsákot az egyik jótékonysági szervezetnek, akik inkább fiatalosabb ruhákat vártak, nem örökségből maradt kosztümöket. Ma reggel még nem látszott a vége. Ma eljöttek a tesóim és a lányomék, és a bátyám fia, velük majdnem minden könyv, fotó, és negatív el lett pakolva. Most már van remény, de fogynak a napok, és maradt még.

Apám fotós örökségét egyelőre a bátyám raktárába visszük, ahol lesz időnk átnézni. Mondom majdnem, mert a rengeteg könyvre elfogyott a szerzett 25-30 banános láda, és a legfontosabb fotókat, a kiállításra nagyított nagy és értékes képeket elfelejtettük. A pincét átnéztük, de ott csak az üres keretek voltak. A nagy munkában senkinek se jutott eszébe, hogy azok a képek a szekrény tetején vannak. Azok holnapra maradnak. A bátyám elutazott wellness fürdőbe 3 napra, kilőve. A fia jön majd furgonnal a képekért. A fiatalok élik a saját életüket. A húgom dolgozik, az Orgban nincs szabadnap. Az öcsém segít dobozolni. A húgom este jön befejezni az ő szobáját, amit még el se kezdtünk. Szerencsére itt a hétfő is szabadnap, vele tudjuk folytatni hétfőn. Itt akar aludni, de ha én rá gondolok, mindjárt felmegy a vérnyomásom. Mondom is mindig a páromnak, ha szarul vagyok, hogy biztos a húgom táv-átkoz a vallásos technikáival. Nem tudom hogy fogom vele kibírni kiabálás nélkül, rossz az aurája.

Kedden elviszem a rokonoknak a kb 6-7 zsáknyi ruhát, egy katonai zubbonyt, és anyám és nagyanyám örökségéből itt maradt népviseletes ruhákat, szőtteseket, terítőket, hogy ott odaadják a faluháznak. Szeretnék ott is aludni, hogy szerdán kicsit kiránduljak Zágrábba és Mariborba. Ez az a program, amit hajlandó vagyok kihagyni, ha szerda estére is marad még pakolni való, akkor sietek inkább haza, de hazafelé megállok a Balatonon, és ha cigánygyerekek potyognak is az égből, én megfürdök benne. Csütörtökön jön a lomtalanító cég, akik visznek mindent, ami lom, bútorokat, zsákos vegyes szemetet. 

Szerettem volna a papírt külön gyűjteni, de a tesók mindent zsákba tettek. Ma és holnap akartam még apám fotós CD/DVD lemezeiből szemezgetni. Ami a kezembe akadt, azon a sorszám 478 volt. Tehát közel 500 lemez, amire apám digitális képeit mentegettük ki az évek során. Hol én, hol az öcsém, vagy az ő fia jött el segíteni. Ezek ma eltűntek, a PC hiába van itt, ha már nincs mit átmásolni. Kénytelen vagyok ezt a dolgot elengedni, nem neheztelhetek az öcsémre, aki szerint apám elherdálta az örökségünket fotókra, könyvekre, CD és DVD lemezekre. Én nem mondok semmit, mindenki úgy éli le az életét, ahogy akarja, vagy ahogy tudja, apámnak a fotózás volt a szenvedélye, és én örülök neki, hogy jut valami alamizsna a lakás árából. 7/24 rész, az majd kisegít. Én még adósa vagyok azzal, hogy feldolgozzam az örökségét. Ő már nincs, de a képei még sokáig kísérteni fognak. Az lesz majd szép feladat, ha a raktárba lerakott képeket át akarjuk nézni. Ma kétszer fordult a kis furgon, amibe két raklapra tettük a fotókkal teli dobozokat. Az négy raklap, amit kb 100-120 centi magasra tudtunk megrakni. És holnap viszi a harmadik fordulót. Ha sikerül bepakolni.

A könyveket egy antikváros viszi el, elviszi mind (ezt majd hiszem, ha látom, kb 25-30 banános doboz hova fér el, az én kocsimba 12 fért, mikor hoztam). Azt sem bánom, ha egyenesen a szemétégetőbe viszi, csak ne kelljen többet foglalkozni vele. Remélem csütörtök estére kiürül a lakás, ami most tele van tele és üres dobozokkal. Holnap elvileg mindennek dobozban kell lennie, a fotók rakárban, és hétfő este a maradék ruha is zsákban.

Péntek reggel indulok haza. És amilyen hülye vagyok, pontosabban, racionális okokból, Lengyelország tetejéig szeretnék eljutni az első nap, ott foglaltam szállást, hogy másnap legyen időm elérni a tallini hajót. A litván határon az óraátállítás most ellenem játszik. Szlovákiába megveszem az autópálya jegyet, hogy haladhassak (Varsóba a délutáni dugóba érkezek.)

Azt gondolom, hogy a könyvek gyűjtögetése és tárolása emberiség ellen elkövetett bűntett. Ha az örökösökre gondolok. Most már értem, miért akart a párom is megszabadulni a könyveimtől, mikor összeköltöztünk. Tehát ha haza megyek, elkezdek megint olvasni, és amivel végeztem, abból blogbejegyzés lesz, vagy naplójegyzet, egy-egy kimásolt mondat, és dobom a kukába. A kérdés, hogy meddig élek, mikorra kell elkészülni ezzel a projekttel. Ha túl hamar végzek vele, a hátralevő életemben unatkozni fogok. Meg attól is félek, hogy ha "kész" vagyok, feldolgoztam a múltam és az újraéltem az emlékeim, nem lesz már célja az életemnek, és meghalok. Azt még nem szeretném.

Voltam egyik este ismerősökkel vacsorázni. Nem sok olyan finn rendszámú autó jár itt, aminek a hátuljára fel van ragasztva az itteni baráti kör matricája, sokan kiszúrták, hogy az csak az én autóm lehet. Másik este meg egy előadáson voltam a klubban, ahol egy coach beszélt (én is végzett coach vagyok, de másik iskolából, onnan, ahol nem árulnak szakácskönyvet (vagy szerszámos ládát), és még soha nem használtam pénzért az ott szerzett tudást), és engem elgondolkodtatott, hogy miért ragadok benne olyan dolgokban (munka, párkapcsolat) ami nem előre visz, hanem leginkább hátra. Ősz hajszálakat (vagy szakállszőrt) okoz, megbetegít, önpusztító függőségbe kerget, nem hagy aludni, és rövidíti az életem. A páromnak írtam is egy utaló megjegyzést, hogy ha kivásárol a lakásból, én tüstént ide költözök. Sírva híott fel, hogy válunk-e. Most depis, mert nem tudja, mi lesz. A depressziót a bizonytalanság okozza, az érzés, hogy nem tudja kontrollálni a sorsát. Ha túl leszünk rajta, fájni fog, de utat enged valami jobbnak. Felismerem magamban, hogy én is félek a változástól, az ismert rossz kevésbé zavar, mint az ismeretlen új, ami jobb is lehet, rosszabb is. Hány évig kellene egyedül élnem, mire találnék egy olyan társat, aki támogat, és nem csak feszültséget okoz? (Eldöntöttem, hogy idén nem töltöm vele a nyarat a nyaralóban, ha menni kell a Juhannus-ra, akkor valami indokkal haza jövök.)

Nekem itt most van cél, van feladat, most nem volt időm nyavajogni, hogy nem érzem jól magam. Persze, hogy nem érzem jól magam, mert a hajón megvettem a cigit, a lengyeleknél kaptam mentolost, és most azzal jól elvagyok. Nehéz lesz újra letenni, de ha nyomorúságos lesz ott megint az élet, akkor nem is baj, ha megsürgetem a reinkarnálódást.

Most még itthon vagyok, de már csak egy pár napig. Aztán megyek haza, hurrá.