Elég abszurd ez a csillaghullás-várás a részemről, mert úgy néz ki a betárazott kívánság listámmal képes vagyok órákat (na jó, mostanában max csak 1 órát) várni éjjel az eget kémlelve hogy kívánhassak, egy évbene egyszer augusztusban, ahelyett, hogy valami istenben hinnék. Akkor kívánhatnék minden nap, akár többször is.
Úgy néz ki, hogy a hulló csillagok segítő erejét nagyobbra becsülöm, mint a láthatatlan barát vagy teremtő létezésének a valószínűségét.
Hiszem, ha látom? A hulló csillag konkrét és látható, isten láthatatlan.
Avagy elpártolt tőlem az isten, elpártolt tőlem a szerencse? Lám négylevelű lóherét sem találok már jó ideje.
Pedig tudom, hogy elég, ha sikerül a kérést megfogalmazni, és betenni a tudatalattiba, hogy az agy dolgozzon rajta, hogy ha olyan lehetőség jön szembe, ami segít a cél elérésében, de amúgy észre se venném, akkor jelez. Magyarul az ima vagy a csillagokba fellőtt kérés csak az agyamban okoz változást, és mégis működik.
De ettől meg herótom van, olyan, mintha reggel belenéznék a tükörbe és azt mondanám, hogy sikeres vagyok, okos vagyok, szép vagyok, magabiztos vagyok (vagy mégsem?), amerikai bullshit, amit a multilevelmarketing tréningeken tanítanak.
Gondolatban már mi is ott voltunk a hajón, és milliomosok voltunk...
Avagy nem jött be. A piramis csúcsára csak nagyon kevés ember jut fel.
1 megjegyzés:
erre azt kérdi a párom, hogy szerintem a hulló csillagokat ki teremtette?
verhetetlen érv.
Megjegyzés küldése