Nem bírok otthon ülni. Úgy érzem a közös lakás börtön. Hiába vagyok egyedül a gyerekekkel, hiába nem akarnak a velem jönni, hiába maradnak otthon, nekem mennem kell. Eljöttem otthonról 4 órakor, benéztem egy könyvtárba, ahol egy ismerõsöm dolgozik. Sétáltam a budai alsórakparton, ahol fiatal mûvészek óriásplakát méretû alkotásokkal piros-fehér-zold szalagot alkottak 2 km hosszan az Erzsébet hídtól a Margit hídig. Utána átmentem a Kossuth térre, megnéztem a ketreccel körülkerített apró területre szorított tüntetõket, a sátrazókat. Fidesz színpad elbontva, a tér nagy része elkerítve az ünnepség miatt. 23-án csak az maradhat ott, aki már hajnal 2-kor bent lesz a ketrecben, utána lezárják a teret. A színpadról azt hallom, hogy a kordon a Parlamentet veszi körül, aki azon belül van, az van ketrecben.
Kimaradt a reggeli úszás, a lányommal voltunk, fogyasztottuk a bérletet, ami egy hét múlva lejár. Rég nem úsztam már, jó volt.
Ahogy ott sétálok, szomorkodtam egy sort: a gyerekeim nem jöttek velem, pedig érdekeset láthattak volna, és más sincs velem akivel kézenfogva járnánk be a várost. Gondoltam valakire. Kedvem lett volna felhívni.
1 megjegyzés:
Néha van, amikor tényleg nem jó otthon ülni. Szerencsére, nálam már nagyon régen jelentkezett ilyen érzés (kb. 20 éve), de nem is vágyom rá. (S sokkal jobb lenne, ha Te is ilyen lelkiállapotban lehetnél...)
Megjegyzés küldése