Naszóval minden OK, legalábbis a járvány még nem ért el, bár barátnőmet valami hányingeres szédüléses nyavaja kerülgeti. Ha belegondolok, hogy mennyien vannak rosszabb helyzetben, kénytelenek együtt élni egy sárkánnyal, vagy kell rokkantakat ápolniuk, vagy szállás híján sátorozniuk a Duna parton, még örülhetek is, hogy minden így alakult, ahogy. A nap süt, éltető meleget ad, ha a mosolygó embereket nézem, magam is felvidulok.
Most is, mint mindig, ha valaki más lesz beteg a környezetemben, nem tudok a magam bajával foglalkozni, más miatt aggódom. Mi lesz a barátnőmmel, javul-e Antymixné állapota, hogy vészelik át a korai szülést régi ismerőseim, csökken-e apám vércukor szintje, lesz-e munkája továbbra is anyukámnak, a gyerekeim kijavítják-e a matek kettest meg a latin egyest, az ex feleségem bírja-e energiával a nevelésüket (ezúton kívánok sok boldogságot és jó egészséget), és sikerül-e kiverekednem magam a bátortalanság és elhagyatottság érzéséből. A héten olvasni és pihenni fogok, talán még a kajálást is visszafogom. Meg összeszorítom az öklöm és elmegyek végre a fogorvoshoz. Este munka után felszaladok levegőzni a Gellért hegyre. Már hiányzik. Azzal talán nem bántok meg senkit.
A bárányok hallgatni fognak egy ideig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése