Láthatás

Nem tetszik ez a két hetenkénti láthatás. Jönnek a gyerekek rendesen, telecsicsergik a lakást, megöltik élettel, vitával, veszekedéssel, és azon veszem észre, hogy egyre kevésbé tudom őket fegyelmezni, egyre kevésbé tudom őket lekötni. Nagyon hamar elmondják, mi történt a héten, aztán számítógép, TV, esetleg, ha hoztak magukkal, olvasnak. Mellette a konyhában töltöm a fél napot, rájuk alig jut időm, pedig játszani szeretnének. Játék meg alig. Ha nem hoznak labdát, focizni sem tudunk lemenni. Moziba megyünk, vagy gyorsétterembe, de ezzel sem telik el a hét vége. Vasárnap délután unatkoztunk. Azt mondja a lányom, legközelebb el se jön, unatkozni otthon is tud, ott legalább feltalálja magát. Szégyenlem magam, apaként leégtem, már erre sem vagyok jó (férjnek, szeretőnek, barátnak sem voltam). Akkor mi értelme az egésznek? Mikor elmentek a gyerekek, elsírtam magam, és hogy meg ne fulladjak az unalomba, elmentem vásárolni (a legtöbb holmit már holnap visszavinném).

Most meg nem tudok elaludni, sorra vettem mi vár rám a jövő héten: reggel a kocsit visszavinni a hugomnak, óra állítás miatt nem fogok tudni felkelni, ezért az uszoda kimarad, könyvtárban hosszabbítás lenne holnap, de ma elintéztem interneten (hurrá, ezt is lehet már), munka, kedden hasi ultrahang (hihi inguinális régió, ugye, húzza félre a péniszét), csak hogy el ne felejtsem a betegségemet, szerdán mentorommal találkozom, hétvégén táncfellépés, és ha ki nem purcanok, jövő hétre halasztom a mosogatást és a takarítást...