Apanyelv

- Apukád nem finn? - kérdezte a napközis tanítónéni a lányomat.
- Nem. De anyukám sem finn, és én sem, és a tesóim sem azok - felelte a lányom a legtermészetesebb hangon.

Történt mindez az év vége felé, mikor először kellett betelefonálnom az iskolába, hogy M* lányomat nyugodtan engedjék haza, menjen be a szomszédhoz, mert nem érek oda érte időben.
A tanító néniek feltűnt, hogy nem tökéletes a finn tudásom. De az nem tűnt fel neki, hogy a (volt) feleségem sem finn. És a lányom sem, aki anyanyelvi szinten megtanulta a nyelvet 3 év óvoda és 1 év iskolaelőkészítő alatt. (Per se - ezt ne mondd finnek előtt - a családnevünk egy finn keresztnévre kisértetiesen hasonlít.) Hol van már ez a nyelvtudás?

Az udvarunkban lakott egy lengyel lány, Johanna. Férje svéd volt, gyerekével hol finnül, hol svédül, hol lengyelül beszélt. és gyönyörűen beszélt magyarul. Ez akkor derült ki, mikor a szomszédokkal a játszótéren vigyáztuk a gyerekeinket, és egyszer meghallott bennünket. Odajött, és elámultunk. Állítólag gyerekkorában utaztak a szülei, sokat voltak Magyarországon is. Óvodában, gyerekektől tanult magyarul. Ez néha a szókincsén meglátszott, de semmi más különbséget nem láttam. Még a ragozás is jól ment neki.

Abban bízok, ha a gyerekeim egyszer összeakadnak finnekkel, hasonlóan felidézik majd az óvodában beléjük ivódott második anyanyelvet. Vagyis apanyelvet, mert finnül a haza isänmaa (apaföld).