A háromfogásos étteremből sétálunk vissza a munkahelyre. Fel szoktunk ugrani a trolira, arra az egy hosszú megállóra. De a héten nem jár a troli, és jól esik az a negyed óra séta ebéd után. Hozzá tartozik, hogy a sétálóutca ilyenkor tele van ebédelőkkel, a kávézók teraszán folyik a társadalmi élet. És mindig belebotlok régi kollegákba. Közel az előző munkahelyem.
Hanem tegnap nagy meglepetésemre "Kovács!" - kiáltja valaki családnevem. Felkapom a fejem. Visszanézek. Sehol egy ismerős. Odamegyek az idegenhez, aki sehonnan sem rémlik, mégis úgy néz rám mint borjú az új kapura. "Igen?" - mondom. Honnan ismerjük egymást? Aszalitenisz? 20-25 évvel ezelőtt? Igen. Volt ilyen. Eszembe jut Horváth, a matektanár kollegám az előző munkahelyen, Paul, Béla bá, és még egy pár név, akikkel együtt jártunk meccsekre. De ez az alak nem ismerős. De meghíztál, mondanám, de nem lehet, hisz én is kerek vagyok.
Összenevetünk. "Hihetetlen!" - mondja. "Hihetetlen!" - mondom én is. Ilyen nincs, hogy valaki így rám szól, megismer annyi év után. Hogy vagy? Hogy vagyok? Nincs idő beszélni. Telefonszámot cserélünk, és rohanok a kollegáim után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése