Bátyám tanított meg kirakni, lehettem második osztályos elemis. Kis mondókákat tanított, amik rögzültek a fejemben. A mondóka segít megjegyezni a forgatásokat. A 2. sorban álló élkocka beforgatásához pl ezt mondom: le-egy-fel-egy-le-egy-fel. Az alsó sarkok beforgatásához le-kettő-fel-kettő-le-kettő-fel. Megtanultam a processzt, a kockakirakás folyamatát, és büszkén dicsekedtem, hogy két percnél hamarabb ki tudom rakni, legyen az akárhogy összekeverve. Erre jött J. Attila osztálytársam, aki azzal dicsekedett (természetesen lányok előtt), hogy ő egy perc alat tudja kirakni. Az egészet? kérdeztem. Az egészet, mondta, és ezzel nagyon elszomorított. Úgy éreztem, le vagyok járatva, ügyetlen vagyok, mert nekem csak két perc az, ami neki egy.Egy év múlva derült ki, hogy Attila nem tudja kirakni a kockát. Csak egyetlen oldalát tudja kirakni, az megy neki egy perc alattm, míg én az egész kockára gondoltam. Kommunikációs hiba. Érdemes lett volna versenyt rendezni, és akkor kiderült volna a tévedés, s learathattam volna a babérokat. Helyette visszavonultam, megijedtem a kihívástól. Mikor ezt megtudtam, dühöt éreztem, de nem tudtam már megfordítani a helyzetet, örök vesztes maradtam a lányok szemében. És nem csak azért, mert lassabb voltam, hanem azért, mert olyan könnyen feladtam.
Apám szokta mondani a történetet, hogy amikor két béka beleesett a tejbe, az egyik azt mondta, minek küzdeni, soha ki nem jutna a köcsögből, és megfulladt, a másik meg addig taposta a tejet, míg vajat köpült belőle, aztán símán kimászott az edényből. Aki feladja a versenyt, nem nyerhet. Aki el sem indul a versenyben, az sem. Hacsak nem csapda helyzet, mert akkor el sem érdemes indulni a versenyben (lásd: dollár árverés).
Most is megy a kocka kirakás, úgy másfél perc alatt, könnyedén. Kevés, vagyis sok ez ahhoz, hogy induljak a kockaforgató világbajnokságon, de elég ahhoz, hogy meglegyen az alap érdeklődésem, és jegyet vegyek rá, mint néző. Bár lenne több időm...Íme egy vicces kirakás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése