Dekadens bejegyzés

Az előző bejegyzés elég dekadensre sikerült. Szeretnék önkritikát gyakorolni, és lehúzni az egészet, mert egy nagy ganyé. Általában nem olvasom újra mit írok, ami kijön, az kimegy, és utólag már hiába bánom. Hozzám tartozik. Ezen kell javítani és lesz mit. Mert 1) ha nem muszály, nem törlök és nem módosítok. Még akkor se, ha kiderül belőle mekkora balek is vagyok, vagy milyen lehangolt, vagy milyen bénán írok. Végül is magam miatt csinálom, terápia. 2) ha leírtam, és őszinte akarok lenni, akkor be kell valljam, hogy az előző bejegyzés nem is igen őszinte, mert nem az érzéseimről szól, és nem közöl semmi érdekeset, semmi újat és izgatót. Mint mondjuk az a Mérő-megállapítás, hogy "a jó terméknek van szexepilje". Nekem mondjuk ez a blog lenne, ha. De nem az. 3) utólag gyakran meggondolom magam, megbánom a korábbi döntéseimet, ki akarom javítani, hogy tökéletes legyen. 4) be kell vallanom, sokszor nem tetszik a saját stílustalanságom, a következetlenségem. Érdekeset szeretnék írni. Mondani. Tükröt tartani a világnak. (Rólatok. Róluk. Meg a világmindenség.) Ami úgy érzem egyre ritkábban sikerül.

Szóval az előző bejegyzést valahogy így kellett volna kifaragni:

Fasza jó buli volt, berúgtunk mint állat, láttam disznó dolgokat, mert az együtt hányás megerősíti a kapcsolatot, meg jól kiegészítettük a tanultakat újabb metaforákkal (lásd sport, zene, színház), tologattuk az ablakokat rendesen. És kaptam egy bazi nagy pofont a tanártól, cserében beszóltam neki, mikor rámjött a hascsikarás. De annyira, hogy a szivem ki is akadt, legalább 200-zal vert úgy 20 percen keresztül, amitől azt hittem meghalok, de aztán egy nyugtató segített, 20 perc után bumm, egy ütés belül, és beállt úgy 110-120-ra, percenként. Ilyen az amikor fibrillál? Vagy csak ideges szív? Nem akarom többet ezt érezni. Nem tudom mi a franctól stresszelek, nem a suli az, nem is a munka, nem az egészségem, bár a tüdőm néha szúrkál, de majd elmegyek tüdőszűrésre és megmondják, hogy semmi bajom, nem is anyagiak, nem is az anyajegyek. Talán az, hogy nem tudok szakítani. Talán a rémálmok. Pl. azt álmodtam, hogy vizsga közben hol a székem, hol a teszlapom lopják el, és könyörgök, hogy írjanak jegyzőkönyvet: "molesztálás miatt nem tudta befejezni a feladatot", vagy út szélén látok heverni oszladozó hullát, aki belefulladt egy pocsolyába ("ki a pocsolyát közelről szagolja, vizes lesz annak orra", vagy hasonló by Laár András @ ZP). Minden OK, és mégis, a szám lefelé görbül, és mindenki segíteni akar rajtam, pedig "nem így akarom, és belül a napom ragyog".

Nagyon jó volt, helyrerakott sok mindent, és megerősített abban, hogy jó szakot választottam, és hogy a legjobb kezekben vagyok. Sem nem pszichológia, sem nem vezetés, sem nem követés, hanem valahol ezek között. És a nevek: Baracskai, Mérő, Velencei, Nahalka, és az első "hivatalos" coach: Kárpáti. (Síklakit még nem láttuk élőben, de ő is nagy név.) Meg sok-sok új ismerős, leendő coach.

Majd ha végzek, rendbe teszem az életem, az egészségem, felkészítem magam az életre, és ha nem jól csinálom, majd kiabálok magammal. Diktátor leszek, aki magamon uralkodom. És ha magam leszek, még jutalmat is adok.

Tudtátok, hogy Mérő László (Maga itt a tánctanár) jól véd csocsóban?