Nézegetem a képeket, és rájövök, hogy a kinézet, az első benyomás fontos tényező egy meccsen. Ha az ellenfél szép, színes, új egyenruhában lép pályára, profizmust sugall, amivel elbátortalaníthatja az ellenfelet. Ha az ellenfél igazán jó, és rutinos, akkor kopottabb ruhában is nyerni tud. Ha nem, ha tapasztalatlan, ha nincs elég rutinja, meginog. Hasonló lelkesítő tényező a csatakiáltás, mikor a játékosok körbeállnak, és mindenki beadja a kezét a közösbe. Az összetartozásra, csapatszellemre emlékeztet, küzdelemre buzdít. Na ezt nem csinálta még a mi csapatunk. De az ellenfél, aki legyőzött, annak ez az apróság is helyén volt. Mint a gyerekek magassága. A szurkolás számít: ha erősen odakiabálunk nekik, felébrednek, és nem az órára, vagy az eredményjelző táblára, hanem a labdára figyelnek. A jó bekiabálás visszazökkenti a gondolkodást, hogy a cél legyen cél.
Az edzőket figyeltem. Egyik edző azt mondta: "Most ti vagytok az iskola legjobb röplabdásai. Próbáljatok nyerni. Nincs veszekedés. Ha valaki ront, nem azért rontja el, mert el akarja rontani, hanem azért, mert akkor úgy tudta csinálni." A másik: "Lehozlak a pályáról, ha mégegyszer a hálóba ütöd. Mindjárt megtéplek." Vajon ki nyert? És igen, az ellenfél első két időkérése megzavart, kizökkentette az adogatót a jó szervasorozatból. De az ötödik időkérés után már nevettünk rajtuk. Mi nem kértünk időt, ment annélkül is.
Ja, hogy az utolsó meccsen kikaptunk? Ők többet tudtak, látszott ez már a meccs legelején. Feladtuk? Nem. 23-9-ről felhoztuk 14-ig. Amit lehetett, megtettünk. És ott volt a meccs előtti puhatolózás, altatás: "Tegnap hogy ment? Itt van a legjobb játékosotok?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése