Ijedősségem

Az úgy volt, majdnem mint Edó esete. Pici voltam, még csak ébredezett a tudatom, anyukám melegében, puha ám egyre fogyó térben, a hasában. Érezhettem amit ő érez, a szeretetet, az ételeket, mert rugdoshattam vagy símulhattam, attól függően, milyen hatások érnek belőle, vagy tőle, vagy őt milyen hatások érik a világból. Egyszer elmesélte, hogy már kerekedett velem a hasa, benézett a szoknyája alá egy kutya, hogy kóbor-e, vagy egy utcára szaladt szomszéd, nem mondta, csak azt, hogy nagyon megijedt, és hogy érezte, hogy az ijedtségét én is éreztem. És ijedős voltam, miután kibújtam is, megijedtem a lifttől, mozgólépcsőtől, nem csak a kutyától, még a kakastól, pulykától is féltem, meg a tyúkszarportól is, amivel 6-7 évesen az ujjam szopásáról akartak lebeszélni, rákenést helyezve kilátásba. Orálisan fixált lehetek. Meg ijedős. Azóta is kerülöm a villámokat, a mezőn is, szóban is. És ha bennem villámlik valami, attól is megijedek.
Nem leszek olyan helyzetben, hogy csumpikat növesszek a hasamba, még szerencse, hogy íly módon ez az ijedősség nem ragad utódaimra. De viselkedésemen érezhetik, mert ha ex kiabál, inkább megyek...