Fekszem, lábam keresztben, kezeim görcsösen összeszorítva, testem megfeszül. (Mint amikor kutya harapja a vádlim.) Könnyem csorog. Markolom az egyetlen biztos pontot, amit elérek, egy gyűrött zsebkendőt. "Nagyot öblítsen!" hangzik a felmentő parancs. Aztán kezdődik előlről. Nagyra nyissa. Turkál a számban, fúr, kellemetlen hangokkal borzolja az idegeim. Aztán elővesz egy marógépet, ami akkorát üt, mint egy ütvefúró, rázkódik bele az agyam. Kedvesen mosolyog. A szemüvegéről visszatükröződve látom, mit csinál a számban. Huh, megint 1 perc szünet, öblítsen. Jolika állít az elszívón, feszült embertől sok nyálat csapolnak. A fúró is spricceli a vizet. Fél óra kűzdelem, és kész vagyunk. Az első fogam megvan, van még 27. Vagy 29? Soha nem volt türelmem végigszámolni. Annak kb harmada tömött, mindet ki fogjuk cserélni. Kb 10 alkalom, ennyiszer élvezhetem még az iménti pillanatokat. Erre közli a dokinő, hogy 3 fogam kész. Hurrá! Gondolom, akkor lehet, hogy 4 látogatásból megúszom az egészet? Na meg az implantátum! Magyarázza: olyan, mint a tipli. Micsoda? "Dolgozik maga fával?"
És azt hiszem rájöttem, miért nem mosolygok. Hát persze, az oldalt hiányzó fogaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése