Passion

Rádióban volt egy műsor a tehetségekről: ha nem terhelik őket megfelelően, megszokják, hogy (az iskolában) mindent könnyen elérnek, és leszoknak a küzdésről, ellustulnak, szociális problémájuk lesz az életben, mikor kiderül, hogy az nem habostorta, a való világban még nekik is kűzdeniük kell, és jól pofára esnek, mikor az első kudarcokkal kell szembenézniük. A kevésbé tehetségesek, mire kikerülnek az életbe, megtanulják elfogadni, hogy nem mindig minden sikerül, megtanulják, hol keressék a leszarom tablettát. Egy tehetségesebb, mondjam azt egy diplomás? egy magas IQ-s? erősebbnek érzi azokat a pofonokat.

Ez lehet az oka, hogy lusta vagyok mozogni, lusta vagyok imádkozni, lusta állásokra jelentkezni, az önéletrajzomat fényesíteni, és lusta vagyok még azokban a dolgokban is, amit egyébként szeretek. Hol van már az a megszállott áramkör tervezés, diszkózás, programozás, olvasás? Hova tűnt a szenvedély?

Annak idején, első vagy második osztályban az énektanárom próbált emberré nevelni, eredménytelenül. Nem volt elég erős az a pofon. Ha megbuktatott volna, talán korábban megtanultam volna küzdeni.