Csend

Alszik a három "srárcok", ahogy a pici lányom hívja õket, csend van. Ritka pillanat, mert szinte folyton egymás szavába vágnak, mikor lelkesen próbálnak elmesélni valamit, ami épp az eszükbe jutott, lám mindegyiknek legalább annyi közlendõje van, mint nekem szokott itt a blogon. Bár már sikerül visszafogni. Naszóval nem épp zárkózott természetûek, s ritka mellettük, hogy hallom a saját lélekzetemet (a pránát ki be), hallom, ahogy áramlik a csí, s feltölt energiával. (Olyan ez, mint a reggeli kávé ismerõs illata).

Valamiért nagyon fontos lett számomra is a csend. Hogy ne törjük meg a csendet feleslegesen, hogy legyen tér és alkalom magunkba szállni, meditálni, vagy csak meghallani a csend hangját. Ez naplözben lehetetlen, most próbálom élvezni, mielõtt felébrednek.

"A bölcsek nem hallgatnak az illúzió csábító hangjaira."

(HPB - A csend hangja)

Punkaharjun az erdõmúzeumban volt egy szoba, ahol a CSEND volt kiállítva. A 2000-es világkiállítás finn pavilonja felállítva, gondolom, hatalmas siker lehetett Párizsban, ahova beülve tényleg (aktív) csend volt. Egy hosszú fal, benne egy hatalmas fotó (27 méter hosszú kb 5 m magas), a képen erdõ. Mindez egy süketszobában, ahová az erdõ hangját sugározzák hangszórókon. Idõnként hallani, ahogy elrepül egy madár, vagy szúnyog, vagy elszalad egy õz. A tökéletes meditációs zene innen a szomszéd erdõbõl. Illúzió.

Örök zene

Paradox: hogy szabaduljak meg az illúziótól egy másik segítségével? Úgy, ahogy a hangoskönyvvel vagy tévével elaltatom magam. Úgy, ahogy elbújok a Facebookon: ha mindenki ott van, már közömbös vagyok. A legjobb álarc saját magam.

-o-

A reggeli csend meggyet magoztat velem.