Semmi?

A semmibõl jöttünk és semmivé leszünk. Kezdetben vala a nagy semmi. Benne létrejött, szándékosan nem úgy mondom, hogy belõle, hanem benne a világegyetem. Kezdetben egyszerû, mint egy kvarkleves, késõbb szofisztikálódótt, mint egy felfújódó muffin, kialakultak benne a mazsolák, s ki tudja, mi van a muffinon kívül, s hogy finom-e. Vala. A világunk egyre bonyolódott, és létrejött benne a kék bolygó, a sarkon túl a harmadik, azon kihajtott és gyökeret vert az élet csírája, s elõbb csak ámultunk rajta, késõbb elkezdtük felfedezni azt a sok felfedezni való mazsolát, hogy most már értjük, hogy kvarkok vagyunk, energia és hullám egy bazi nagy levesben, s a feladatunk az, hogy tovább keressük a kilincset, s minél többet tudunk róla, a levesünk annál komplexebb, annál aprólékosabb, annál felfoghatatlanabb, hogy lassan elveszünk a részletekben... és pontosan ez a cél, hogy elvesszünk, hogy visszatérjünk a kiinduló állapotba, hogy újra semmik legyünk, mert ami elveszett, az nincs, az semmi, mint a lányom rózsaszín elefántja. Tehát semmik voltunk, semmik leszünk, hosszútávon semmik vagyunk, nagy nullák ebben a kvarklevesben, ami maga is egy nagy semmi, talán egy kis fodrozódással.

Ha minden relatív, miért kellett eldobni a geocentrikus világképet? Sõt, az egocentrikusat? Mindenki tudja, hogy Én vagyok középen, körülöttem (a talpam alatt) forog a Föld, a föld körül forog a Nap, aztán hadd forogjon a Nap körül a többi, a bolygók, csillagok, naprendszerek, galaxisok. Ha minden relatív, és nincs a világegyetemben egy kitüntetett pont, akkor miért nem mindegy, hogy a nap-e az vagy Föld, vagy én magam vagyok?

Én vagyok a teremtõ, mert az érzékszerveimmel én érzékelem a világot, s az én fejemben áll össze belõle a kép, én gondollak oda benneteket, olvasók, s ha a gondolataim megszûnnek, megszûntök olvasóim lenni, és ha az érzékszerveim megszûnnek, s a világot többet nem érzékelem, megszûnik a világ köröttem. Természetesen léteznek a párhuzamos világok, azok a világok, amik bennetek alakulnak ki abból, amit ti érzékeltek, és amit ti gondoltok, és amit ti írtok, s lehet, hogy a szemetekben én már semmi vagyok, ki tudja, az én világomat ez nem befolyásolja, hacsak nem találkozunk, vagy gondoljátok tovább, amit írok, s egész addig nem is zavarjátok a világomat, a körülöttem keringõ mazsolákat és egyéb gondolatokat, a köreimet, amíg nem szóltok be itt alul.

S visszatértünk megint a körhöz, a legfontosabb jelképhez, a nullához, a kör a nulla jele, a semmié, ami mindent magában foglal, s mégis semmi se.