Lógunk

Ezekben a budapesti hétvégékben az a jó, hogy itt van Starbucks más, mint a megszokott. Persze, ehhez is hozzászokik az ember, de mégiscsak taszk szviccs, környezet és gondolkodásmód változás: itt rámdudálnak, ha finnesen vezetek, lajhárnak néznek, ha körülnézek a boltban, és rámakaszkodik a biztonságiőr. Más a város és másak az emberek, és más gondokkal küzdenek. Finnországban azzal, hogy túl kevés az inger. Itt azzal, hogy túl sok. De még az is kevésnek tűnik.

Ülünk a 4 fal között, megfővünk a levünkben, csattogtatom a dobozt, megszámolom, legalább 67 csatorna van, és egyiken sincs semmi, ami nézhető, vagy ami érdekelne. Válogatom a leveleket, nézem, hogy a bank valami adminisztráció miatt bekéri a biztosítási kötvényt, ott szopatnak, ahol érnek, ha nem adom be hét pecséttel aláírva 2 héten belül, felmondják a hitelt. Az ex meg a biztosítási kötvényt nem hajlandó odaadni, hogy nehogymár a bank diktáljon... Basszus, ez egy ilyen ország, és viszolygok tőle. Nem akarom. De amikor otthon vagyok, akkor meg hiányoznak az itteni izgalmak. Állandó hiányérzet.

Vajon jobb lenne, ha a gyerekek jönnének havonta felváltva hozzánk? Több idő jutna rájuk? Mert itt az egyik meccsre szalad vagy a kórházba, a másik fellépésre, a harmadik moziba, a negyedik pasizni - nincs is ennyi, a három gyereknek ötféle program, csak az apjuk miatt jön össze a család, akkoris szanaszét széledt, s mindjárt én is rohanhatok megint, addig meg

"ülünk a hordó tetején, lógatjuk a lábunk, eszünk, iszunk, jót mulatunk, miénk a világ." Napoleon Bld

Csak a hiányérzet, az nem múlik.