A kövérségrõl olvasom egy ismerõsöm blogját, pontosabban a blogbejegyzésekbõl készült könyvet. Aha élményem van, azt hiszem hasonlókat éltem át én is, és megvilágosodom. A kövérség álca, páncél, megvéd, jó. Ragaszkodom hozzá. Képes leszek elengedni?
Eddig azt hittem, azért vagyok terebélyes, mert kicsinek érzem magam, az önbizalmam sovány, és hogy tekintélyes legyek, hogy észrevegyenek, nagyobbra duzzasztom magam. Emlékszem, gyerekkoromban azért kezdtem el birkózni, mert sovány és gyenge voltam. Nem tudtam lefutni a másfél kilométeres mezei futóversenyt. Edzetlen voltam. Mikor konditerembe jártam, és a kerékpáron 10 perc után megszaladt a pulzusom, azt mondta a kardiológus, edzetlen a szívem. Tehát mindig is gyenge voltam, az iskolában simán megvertek, ha valakinek beszóltam. Szavaimmal (az eszemmel) tudtam versenyezni, harcolni, nem az izmaimmal. Beálltam birkózni, hogy erõsödjek. Talán karatézni kellett volna, hogy ne csak az izmaim, az önbizalmam, és az önkontrollom is fejlõdjön.
Most ennek iszom a levét. Pontosabban eszem. És nem a levét, hanem a tésztáját. Nem tudom levetkõzni az XXL méretû ruhát, mert ronda vagyok, kerek, gátlásos. Nem tudom rávenni magam, hogy sportoljak, hogy konditerembe járjak. Taszít az a sok csilivili ruha, duzzado karizmok, izomszag, a fitnessz melltartók - még kiesne a szemem, s akkor hogy olvasok? A könyv szerint nem nagyobb vagyok, hanem láthatatlan. Hogy ne vegynek észre, hogy ne tekintsenek rám ellenfélként. Hogy ne irígykedjenek az emberek. Hogy ne legyek kísértés, hogy ne legyen féltékeny a párom... Mi lenne, ha csak 80 kiló lennék? El sem tudom képzelni már magam olyan "soványnak".
És ahogy ezen kesergek, már megint gyömöszölöm magam bele az önsajnálatba, és megéhezem, és ide-a-pizzát érzésem van. Nem segít a cigi se már. Köhögtet. Szar. Szerbül vagyok megint. Otthon jó volt. Barátnõ, programok, gyerekek, család. Kezdem azt hinni, hogy Finnország a hibás mindenért. Persze jó, ha mást okolhatok, mint önmagamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése