- Pro és kontra - amelyik oldalon több a pro, az az alternatíva nyer
- Képzeld el, hol lennél 5 év múlva, ha így és ha úgy döntenél
- Kockázatelemzés - milyen kockázata van az egyik és másik alternatívának?
- +1: adott eseménynek milyen kimenetelei lennének egyik vagy másik esetben?
Az elsõ tiszta sor, vegyél egy lapot, írd fel bal oldalra mi szól az egyik, mi a másik lehetõség mellett. A gond az, hogy nem csak mellette, hanem ellene szóló érvek is vannak, tehát máris 4 felé lehet osztani a lapot, mi szól az egyik mellett és ellen, mi szól a másik mellett és ellen. Majd számoljuk össze az érveket, a pluszokból vonjuk ki a negatívokat, és ahol több érv marad, az nyer.
A gond ezzel az, hogy a különbözõ érvek nem azonos súlyúak. Felírtam pl hogy wc papírt kell vinni a kórházba. Na de hányszor voltam az utóbbi idõben kórházban? Egyszer sem. Tehát ennek a valószínûsége alacsony, így ezt alacsony súllyal esik a latba. Avagy a mérleg egyik oldalára. A gyerek viszont, hogy nem láthatom hetente, akkora nagy súlyú, hogy ha csak ez lenne az egyik oldalon, akkor is lehúzná a mérleget, hiába pakolnék a baloldalra barátnõt, új családot, milliós fizetést és elektromos cégautót.
Ez a módszer elvérzett, mert a felírt pro és kontra érvek mellé képtelen voltam értelmes módon súlyokat rendelni.
A másik módszer is érthetõ: csukd be a szemed, meditálj, és képzeld el hol vagy 5 év múlva, mit csinálsz, kik vesznek körül, hogy érzed magad. A menés esetén viszonylag normális életet láttam, de idegbajos vagyok, és 2 új gyerek is feltûnt, mint új család. Ezt akarom? Már letettem a gyerekcsinálásról, ebben a korban az ember már a temetését tervezi, milyen zene szóljon, kik lesznek ott, hamvasztás vagy koporsó - már ha lehet. A maradás esetén temetõt láttam. Ez nem nyert, invalid eredmény. Annyira nem rossz a helyzet, hogy bele is halnék.
A harmadik módszer szerint felírtam kockázatokat. Mi lehet a legrosszabb, mi romolhat el, ha itt maradok, és ha haza megyek. Melyik oldalnak van nagyobb kockázata? A kockázatokban az a jó, hogy könnyebb melléjük súly rendelni: a valószínûségét összeszorzom azzal a veszteséggel, amit az okoz, ha bekövetkezik. Pl a WC papír: a valószínûsége, hogy bekerülök a kórházba kicsi, ez szorozva a WC papír árával, ami mondjuk 50 cent, alacsony, tehát ez a kockázat, ha realizálódik is, nem dönt nyomorba. Az már igen, ha nem lesz altatóorvos vagy patológus, vagy ha leváltják Orbánt, és elszállnak a gázárak.
A negyedik a második és a harmadik egyesítése módosítva. Eseményeket, szkenáriókat írok fel, ilyeneket, hogy "leesik a gyerek a fáról", "rákos leszek", "elhagy a barátnõm", "születésnapja van a gyereknek", "nagyapa leszek", "kitör a világháború Korea és az Egyesült Államok között". Megnézem, hogyan cselekednék, mi történne egyik és mi a másik esetben. Itt vannak föld alatti bunkerek, mindenkinek. Otthon gondolom csak a kiváltságosoknak jut, mert nem volt kötelezõ építeni ilyeneket a hidegháború éveiben. Lehet, hogy a nagyvezír megmenekül, de mi lesz a néppel, ki nem szarja le? Mi lesz velem? Meghalok az elsõ atomatámadásban. Mekkora ennek a valószínûsége? Elég nagy, mert lassan futok, és nincs protekcióm, se pénzem, hogy lefizessem a ajtónállót.
Ha jobban megnézzük, bármelyik módszert próbálom is, egyikkel sem tudok dönteni. Azt mondja K*, kedves ismerõs, hogy minden döntés érzelmi döntés lesz, s az is. Döntöttem már, mégis minden nap úgy fekszem le, hogy nem fogom megbánni? Racionálisan akarom alátámasztani a döntést, de racionálisan semmi sem szól mellette.
Mondok még valamit. Valaki azt mondta, hogy igen, az a helyes, hogy ha mindent megpróbáltam, és mégsem tudom az életemet jobb irányba terelni, akkor bele kell ugrani az ismeretlenbe, mert akkor megvan az esélye, hogy jobb lesz. Ezzel három baj van. Az egyik, hogy "megvan az esélye". Nem biztos, hogy jobb lesz, lehet rosszabb is. Más lesz, az biztos. A másik, hogy "ha mindent megpróbáltam", ha minden megtehetőt megtettem. Jé, dézsavû érzés, errõl már írtam (lakás, adósság, munka, párkapcsolat). Akkor most csak újra fogalmazom? Hisz nem próbáltam meg még mindent.
A legjobb az afrikaim volt, azt mondta, hogy otthon ott vannak a szeretteim, de nulláról újra kellene építeni az életem. Hát ez igaz, se kapcsolataim, se a salátatörvények erdejében vagy mezején kiigazodásra nincs érzékem, se a zsebtolvajok ellen nincs mentségem, sem a stresszt nem bírom, sem nincs ingyen kolbászból a kerítés. A 3D nyomtatóról nem is beszélve.
Aztán eszembe jutott minden, az önkiszolgáló könyvtár, a mocsártúra, a lappföldi szúnyogok, meg az, amikor itt délen is lehetett látni az északi fényt, le is fotóztam kétszázat, de nem volt az apámtól vett csoda gépben memóriakártya. Meg a finn Mensa, meg az a maréknyi finn barátom, a zenész, a lappföldi csaj, aki mindenen képes nevetni, a templomban a pap, aki mindig a nevemen szólít, a kolléga, aki minden magyar vonatkozású cikket lemásol és elküld nekem.
Nem vagyok egyedül. És itt élni jó.
Mit mondott az Ex? hogy ismer annyira, hogy tudja, otthon sem lennék boldogabb, ott is panaszkodnék, csak nem az idõjáráson, hanem azon, hogy drága a repjegy, és hogy túl ritkán láthatom a gyereket, vagy hogy megint elmenekültem a problémák (meg a gyereknevelés) elõl.
A döntéshozó egyedül van. K* is azt mondta, hogy döntenem egyedül kell, senkire nem számíthatok. Még szerencse, hogy amikor ide kijöttem, volt aki mellettem állt. Meg amikor vega lettem, akkor is volt valaki, aki a kezem fogta. Akkor éreztem, hogy vannak olyan emberek, akikre számíthatok. Ha most is lenne valaki, aki kézen fog, és azt mondja, döntsek ahogy akarok, akkor is mellettem áll, akkor könnyebb lenne. Vajon egy coach képes arra, hogy úgy álljon mellettem, mint a feleségeim?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése