Már megint döntési dilemma, és hiába tanultam döntéshozást (döntést), nem megy, egyszerűen képtelen vagyok súlyokat vagy kockázatokat rendelni az egyes lehetőségek mellé, s így nem tudom kiszámítani, melyik lenne a legoptimálisabb (optimális) döntés (választás). Elképzelni sem tudom, s ezért nem tudom összehasonlítani se azt az érzést, amit a változás, vagy a maradás okozna. Lebénít.
Pedig azt hiszem, már meghoztam a döntést, de mindig vissza és visszatérek, mert félek, hogy megbánom. Megvan a repjegyem októberre, novemberre, decemberre, januárra (Londonba és a spanyol tengerpartra), februárra, márciusra. Mégis boldogtalannak érzem magam egyedül.
Ma a svéd órán be kellett mutatkozni, elmondtam, hogy 4 gyerekem van, ebből 3 felnőtt otthon, 2 egypetéjű iker, egy kicsi itt, 2x váltam, sok mindent csináltam, jó munkám van, hordozható piacképes tudásom, saját házam, autóm, alapjába véve minden okom megvan a boldogságra, van rengeteg barátom, szeretnek és elfogadnak (ma még a szomszédok is átjöttek, hoztak kertben bográcsban főtt(!) szilvalekvárt), járok templomba, kirándulni, konditerembe, majdnem minden nap úszni, önkénteskedem, segítek, ahol tudok, nyitott vagyok a világra... és mégis hiányzik valami esszenciális. Azt mondja egy ma felbukkant, amúgy Pál Ferit ekéző blogbejegyzés, hogy a szeretet hiánya miatt van bennem üresség, s ezért kompenzálok, ezért csinálok mindenfélét.
Szóval boldogtalanság, üresség, szeretethiány, szeretetlenség, kompenzálás, menekülés. Vajon a menekülés megoldja a problémát?
Nem.
Azt hiszem, csak ki kellene festeni a lakást, és KonMari szerint kidobni mindent, ami felesleges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése