Fenyőillat lengi be a lakást. Kicsit lenyugtat, lelassít, hagyom, hogy szabadon szárnyaljanak a gondolataim, ma nem sietek sehova. Eszembe jut, mire gondoltam délután a kórházban, ultrahangra várva. Lepergett előttem az életem, legalábbis az eddigi. A műtét után, mikor még havonta jártam vizitre, azt mondta az orvos, hogy sokáig fogok élni, mert amilyen hipochonder lettem, akármi bajom is lenne, azonnal észre venném, és szaladnék kivágatni. Hát, az még messze van, de akárhogy is küzdök ellene, hallom a templomban, hogy ez elhunyt 98, másik elhunyt 96 éves korában, a bácsi fiatalon, már 92 éves korában elment... de bizony már túl vagyok a felén. És kezdődik a derékfájás, és mikor nincs se munka, se társaság itthon (a gyerek holnap jön), elfog a félelem, hogy lám, Jézus sem tudta legyőzni. Tegnap késő esti műszak után egy McDonaldsban jutott időm az ünnepi vacsorára, megemlékezni arról a bizonyos felezősről.
Ma eladtam a bejglit, kiszállítottam a kolbászokat a kollegáknak, megvettem a fát, a karácsonyi menüt, most már nincs más hátra, mint reménykedni, hogy nem marad el a Kevin a tévében, meg hogy mire megjönk, kitalálom, milyen ünnepi menüt főzzek a vegetáriánus vendégnek. Ugye se hal, se sonka. Aszaltszilvás bableves? Megeszi? Töltött káposzta gombával? Cékla-steak? Palacsinta?
Elfáradtam. Szóltam a főnöknek, hogy holnap inkább itthon maradok. A kollegám lelépett, ma búcsúztattuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése