A kocsiban gondolkoztam ezen a céltalanságon. Hogy ha nincs célom, életfeladatom a hátralevõ évekre, akkor mit fogok csinálni. Kicsit paradoxon, mert ha ezen gondolkozok, akkor vagy találok valami célt, vagy már maga a gondolkodás is, hogy találjak egy célt, jó célnak. Mindensetre az jutott eszembe, hogy amikor autót vezetek, nem vagyok céltalan, mert általában tudni szoktam, hogy hova megyek.
Itt most véget is érhetne, mert ennyi volt csak a mondanivaló.
Csak eszembe jutott néhány kiegészítés, vagy további gondolat az elõbbiekrõl.
Mi lenne, ha az lenne a cél, hogy folyton megyek valhová, és a cél Róma (egyedül? Maaargiiit), Ámériká, mondjuk a nagy kanyon, meg Kanada, az 5 tó vidéke, meg Vietnám, meg Ausztrália... Akkor nem lennék céltalan. Mennyi sok hülye van, aki képes depressziójában körbehajózni a földet, megnyerni egy olimpiát, vagy biciklivel eltekerni a Lappföldre. A céltalanságukat ilyen ál-célokkal próbálják elnyomni.
Na ez vicces volt. Mikor a Facebook felajánlotta, hogy csekineljek be a reptéren, nem tudtam kiválasztani, hogy hova repülök, hát találomra ráböktem, hogy Melburne, hogy oda repülök, s mindjárt jöttek is a lájkok, meg a kommentek, hogy hogy lehet ilyen messze utazni, hova lógassam a lábam, mit nézzek meg. Lám az ismerõseimnek számít, hogy mit osztok meg. Aztán nem gyôztem sûrûn elnézést kérni, hogy nem nem, itt vagyok a szomszédban, gyere társasozni az irodába, gyere sörözni a Szimpla kertbe, gyere Holdviola koncertet nézni Szentendrére a belvárosba. Akkor már senki nem hitt nekem.
Jó lenne láthatatlanná válni.
A múlt héten volt egy HP este a helyi könyvtárban, elvittem a gyerket. Volt egy láthatatlanná tevõ lepel, amit ha a gyerek magára terített, a monitorban eltûnt a letakart rész. Ha a fejére terítette, akkor a teljes gyerek eltûnt. Nem tudom, hogy csinálták. Azt hiszem nem igazi varázslat volt, csak valami bûvész trükk. Nem hiszek annak, amit a szemem lát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése