Az elvált apának (válás után az apának) mi a feladata? Mert érzésem szerint nem az, hogy a gyerek eljön hozzám nyaralni, és szórakozni, és tévét nézni. Az enyém jön, leül a tévé elé (náluk nincs), és azt bámulja, alig lehet leszakítani róla, és mikor kérdem miért nem hajlandó abba hagyni, kitalálja, hogy nem akar hazamenni, mert utál otthon lenni.
Elképzelem, ez hogy esne az anyjának. Próbálom magyarázni neki, hogy az anyja ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, én, az apja képtelen lennék ellátni, felnevelni egészséges, érző lénnyé, képtelen vagyok neki érzelmi stabilitást adni, hát még úgy, hogy rámsütik, hogy ezekre alkalmatlan vagyok.
Leckét kellene csinálni, tanulni kellene együtt, nagyokat beszélgetni, hisz nekünk egymásra csak ennyi idő adatik meg, iskola után 3-4 óra, hetente kétszer. Hétfőn van nálam napközi után, meg pénteken. És két hetente itt alszik, akkor szombat délutánig marad. A tanulásból csak a matek jut rám, mert hétfőn matek órájuk van, olvasni nem hajlandó, mert holnap nincs olvasás órájuk. De most már a matekot sem együtt csináljuk, mert rájött, hogy ha a napköziben összecsapja, akkor nálam többet lóghat a tévén.
Most mit csináljak? Gondolkodom, hogy lemondom a Netflixet, de akkor a magányos estéimen nem lesz mibe menekülni, azok a sorozatok legalább lekötik az agyam, s a tévé előtt könnyebben elalszom. Ha lemondom, depressziós leszek, álmatlan... Hogy korlátozzam, hogy ne én legyek a szemét és szigorú?
De az se jó, ami most van, mert most otthon mérges. Nálam lehet lazsálni, szórakozni, tornázni, tévét nézni, ha haza viszem pakolni kell, fogat mosni, ágyba menni. Most az anya a bűnbak, a szemét, akit nem szeret.
Bezzeg a drága születésnapi ajándékot, meg a drága szakköröket kiköveteli, az neki jár, az anya hordja is hetente háromszor, s már szinte a munkája rovására.
Normál családban hogy lenne? Reggel az egyik viszi, a másik megy érte, s a szakkörökre felváltva, úgy, hogy mindkettőnek legyen egyformán szabadideje. Nem? Válás után még ez is nagyobb teher. Mikor egyedül vagyok az, hogy nem lehetek a gyerekkel, mikor vele vagyok, hogy miért nem lehet normális hétköznapot tartani, tanulással, bepakolással, fogmosással (azért, mert az azokhoz való dolgok otthon vannak, anyánál).
Miatta vagyok itt, ebben az országban, és ez a korlátozott láthatás csak azzal telik, hogy hagyom, hadd pihenjen, közben arról álmodozok, hogy miért nincs családom, s ha itt van, miért nem érzem, hogy örülök neki, hogy itt van, s mikor haza viszem, miért szorul el folyton a szívem, ha látom, hogy a gyermekem, aki nálam még úgy ahogy szótfogad, viselkedik, hogy bánik otthon az anyjával.
Annyira, de annyira sajnálom. Annyira szerettem volna ezt a családot, meg ezt a gyereket jól csinálni.
Talán ez a karmám, vagy a keresztem.
De többet soha.
Azt hiszem, ha velem történne valami, az helyre hozná az anya-gyerek kapcsolatot. Akkor nem lenne hova elmenni "nyaralni" és szórakozni és tévét nézni. Lehet, hogy a gyerek érdekében kell mégis elköltöznöm orbánisztánba?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése