Kétéltű ember

Víz alatt gondolkodok. Kint borult, most nem vakít el a szembe sütő nap. A Kétéltű ember c. könyv jut eszembe, gyerekkoromban olvastam, a szereplő tudott víz alatt lélegezni. A lányom is azt mondja, hogy van kopoltyúja, és komolyan gondolja. Azt is, hogy boszorkány, máskor tündér. Magas lehet a midiklorián szintje. Remélem, nem kóros. Mindenesetre kapott hableány uszonyt, és járt hableány tanfolyamra.

Úszok, többnyire a víz alatt. Ott csend van. És nyugi. De néha ki kell dugni a fejem, mert nem vagyok kétéltű. Pontosabban de, lehet, de erre a következtetésre majd a bejegyzés végén visszatérek. Viszont a víz alatt rengeteg dolgot látni...

Meddig bírom levegő nélkül? Levegő nélkül semeddig. Egy levegővétellel kb fél percig. Az nem elég arra, hogy átússzam a nagy medencét. Arra viszont igen, hogy nézelõdjek.

Mellettem vízifutók, finnül vesijuoksu/vesijuoksijat (az első a szabadidős sport neve, a másik azok, akik csinálják, többes partitívban, egyben nyelvtörő nektek, plusz megemlítem, hogy a vesi és a víz az egyik leggyakrabban felemlegetett rokon szavunk). Ez a sport, vagy mozgás olyan, mint a vízitorna, de nem torna, hanem inkább futás. Többnyire idősebb nők csinálják, de sokszor fiatalok, és férfiak is. Nekem mulatságos. Derekukon öv, és függőleges helyzetben előre haladnak a mély vízben. Körben, előre, aztán a sáv végén kanyar, és vissza  másik oldalon. Az öv valamennyire fenntartja az embert, annyira, hogy a fej kilóg. Több stílusa van: van aki tapos, teker, van, aki függőlegesen úszik, és van, aki inkább kapálózik. Az aludttejbe esett békák jutnak  eszembe róla, mintha köpülnék a vajat a lábuk alatt.

Néha vízilabdások gyakorolnak. A helyben állást. Vízibalettosok ugyanezt, csak kecsesebben. A medence vas falán kulccsal ütik a ritmust, az idegesítő. Nekik aztán jól jár a lábuk. És jó a fenekük. De van mindenféle fenék, meg pocak is. Sörhas, kismama, meg fúj, 200 kilós ember. Olyan nem szeretnék lenni. A vízben könnyedén mozog. Na meg a kedvenc oroszom, aki rambót játszik: a fején piros pánt, lenyom pár hosszt, aztán a szaunában izzad. Minden nap ott van, akár reggel megyek, akár este. A másik meg a múltkor a jeges alámerülő vízben állt legalább negyed órát, és ott könyvet olvasott (szerintem rákot gyógyított... azóta nem láttam).

A cél  mindig ugyanaz, fennmaradni a vízen. Mindegy, hogy hogyan, gyorsban, lassúban, fej a víz alatt, vagy felette. Az egyik csaj, cukorbeteg lehet, az adagoló tappancs mindig ott van a vállán, szemüveg nélkül, de nyitott szemmel úszik a víz alatt. Van, aki kapálózva halad. Van, aki kutyaúszásban. Van, aki meg a medence végén áll, és kapaszkodik. Ott, ahol fordulnék.

Apropó, kapálózás, helyben maradás. Csillaghegyre jártunk le a pártházba. Az udvaron volt az ifjúsági klub, ahol szinte minden este csocsó buli volt. Az átkos végén. Ott mesélték a haverok, hogy a Lupa szigeti strandra jár Waszlavik Gazember (lupa finnül engedélyt jelent: oleskelulupa = tartózkodási engedély, anniskelulupa = alkohol kimérési engedély). Nem is úszik, hanem vízi mozgásművészetet végez. Mivel tele van a medence, új úszásnemeket fejlesztett ki. Helyben úszik. Néha azt hitték fuldoklik, és kimentették. Ilyet én is tudok, mellúszás lábtempó, kézzel meg visszafelé hajtom magam. Háton tolatni is tudok, a lábam felé.

Gyerekkorom óta imádom a vizet, nem lehetett kirobbantani a medencéből, ha kék is volt a szám, hullámos (pikkelyes) a bőröm, meg pecsenyére égett a hátam. Azt hiszem, a gyereknek volt kitől örökölni.