Már mondtam, hogy új az autó, betöltötte az első hónapot, és túl vagyunk a mézesheteken, az első ezer kilométeren. Róla van szó. Kicsit többet eszik a drága, mint azt számoltam, mert mire bemelegszik, majdnem beérek a munkába, s addig szorgalmasan duruzsol a benzinmotorja. Drága feleség lenne belőle (és kövér), de cipel a hátán, ezért most még nem dobjuk a roncstelepre. Meg szép kék is, bár a külső nálam annyira nem fontos, lám én is szőrös vagyok.
Azt veszem észre, hogy lelke van, érez. Az autónak.
Emlékeztek, mikor írtam, hogy az előző autót készültem a roncstelepre vinni, mintha meghallotta volna, és megemberelte magát (emberelte? képzavar?), és azok a hibák, ami miatt le akartam cserélni, hirtelen elmúltak. Kb olyan, mint amikor a tehenek is megérzik, ha a vágóhíd felé mennek.
Hát, azt hiszem az állatoknak van valamiféle lelke, de hogy az autónak?
Ennek a mostaninak meg mintha több lelke is lenne. Lehet, hogy sokadik generációs lelket tettek bele. A régi is figyelmeztetett, ha égve maradt a lámpa, meg ha nem kötöttem be magam, de ez kb olyan volt, mintha engem féltett volna a karamboltól meg az akku lemerülésétől. De ez a mostani sokkal többet aggódik.
Ha letérek a sávomról, és véletlen indexelés nélkül átlépem a szaggatott vonalat, vagy az út szélén a csíkot, azt hiszi elaludtam, és felébreszt. Ha csak sportosan veszem a kanyart, akkor is nyafog, mint valami rossz feleség az anyósülésen. (Anyukám szokott így parázni, fogni a "majrévasat", mikor apám vezet, hogy fékezzen már.)
A fékezés a másik. Ha kicsit később kezdem nyomni, a kicsikém már jajgat, hangosan kiabál, és piros lámpát villogtat a műszerfalon. Mondom is a gyereknek: "Nézd, az autó parázik, félti az életét." Hát lelke van ennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése