Nem jönnek a szavak

Nem jönnek a szavak, nem tudok írni. Ha elkezdek egy levelet, vagy egy jegyzetet, elkalandozik a figyelmem, s hagyom a francba. Korábban az olvasással volt így, ha elkezdtem olvasni, elkalandozott a figyelmem, fél oldal után (ami másfél óráig tartott) feladtam. Így adom most fel a blogolást és mindenféle írást, mert csaponganak a gondolataim. Kicsit még jobban, mint elõtte.

...

Barcelona sok mindent megváltoztatott. Nemet mondtam valamire, ami nagyon jónak indult, és biztosan nagyon jó is lett volna, ha türelmesen kivárom, de nem egyezett a hosszútávú céljaimmal, amit tavaly a nyár elején elhatároztam: hogy itt maradok, mert a gyermekemnek itt van rám szüksége, és hogy itt akarok boldog lenni, nem akarok többé távkapcsolatokat. S akkor jött valami csoda, olyan lehetõség, amire mindig vártam, vagy amirõl álmodtam, itt volt a kezeimben, megfoghattam, kipróbálhattam, és annak ellenére, hogy mennyire vágytam rá, képes voltam eldobni: túl jó ez nekem, nem érdemlem... satöbbi. Egyszóval: nyomaszt. Nem is jönnek a szavak, nem tudok írni, levelekre válaszolni, nem tudok tervezni, túlélek. Ha írnék, panaszkodnék, pedig alapvetõen jó, stabil, (sok a munka, és tudok koncentrálni) csak valami hiányzik. Nem is tudom mit lehet még mondani az után, ha valakinek csalódást okoztam.

Korábban a Candy Crush Saga volt, ami hajnal 3-ig ébren tartott, most a Pokemon Go az, ami megmozgat, megyek ki nagyokat sétálni, bámulom a telefonom, gyûjtöm a pokemonokat meg a candy-ket, s közben járok kint a friss levegõn, hidegben, esõben vagy hóban, meg napfényben, éjjel is.

Betoldás: Az orvos azt mondta, hogy vegyek kutyát, mert sétálni kell naponta kétszer, de a kutya pénz és felelõsség, és kutyával nem lehet olyan szabadon utazni, rá kell bízni valakire, meg kell kérni valakit, hogy költözzön be akár a lakásba, míg távol vagyok... Nem, kutyát nem akarok, mondom a dokinak, hogy a pokemonokkal sétálok most napi 4-5 kilométert, mondja az is jó lesz. - Ezt lehet, hogy mondtam már?

Ha este azt látom, hogy az egyik gym-be betett pokemonomat éjfél elõtt kiverték, képes vagyok felöltözni, és elmenni egy másikba, hogy betegyek egy másikat, mert ha a pokemon az éjjelt átvészeli a gym-ben, és reggel hazajön, hazahoz 50 pokepénzt, és kell a pokepénz a tárhely bõvítéshez, a keltetõgéphez, vagy speciális itemekhez. Annyira, hogy az sem zavar, ami korábban, este 9 után nem mertem bemenni az erdõbe, most meg éjfélkor is képes vagyok egyedül a sötétben, csupán a pokemonos telefonba kapaszkodva. Tiszta hülye vagyok. (Avagy: ha van valami ami eltereli a figyelmem, megszûnik a félelem.)

Talán ennyi elég, ebbõl is látszik, hogy valami mással kötöm le az agyam, ne gondolkozzon azokon az érzéseken és következményeken, amit okoztam. Tudom, nem jó ez így, bátor az, aki bátran szembenéz a nehézségekkel, a félelmeivel, a saját kicsinyességével és hibáival, és õszintén bocsánatot tud kérni... lám még imádkozni is elfelejtek újabban, kitaszítottnak érzem magam, mint akit kidobtak a paradicsomból. Áh, hagyjuk.

Azt is be kell vallanom, ezt az egészet egy kedves ismerõs kérésére írom, mert régóta követte a blogom, s most nem tudja mi van velem. Hát a szokásos, ha valami jó van, annak nem tudok örülni, kell, hogy legyen valami, amin panaszkodni lehet, hadd lássa mindenki, milyen nyomorult az élet, mennyire törékeny és tökéletlen vagyok, mennyire béna, erõtlen, lusta, türelmetlen.