Digger

Tegnap színházi előadás volt Helsinkiben. Magyar.

Fiam telefonált, hogy a stúdióban mondja az egyik színész, jönnek ki Finnországba, a magyar házba  fellépni (hova? ilyen itt nincs - a finnországi magyarok egyesülete szervezte az előadást). Klassz volt, az Örkény színház Diggerdriver előadását hozták. Majdnem szinte egy monológ, egy Angliába költözött nehézgépkezelő blogja az alapja. A blog állítólag létezik, még nem láttam, majd meg kell nézni, kötök egy csomót a zsebkendőmre.

Sok hasonló dolgot átéltem én is: hamarabb jöttem, mint a család, elegyengetni a terepet, mire megérkeznek, aztán a stációk, az idegenség, a nem beszélem jól a nyelvet érzés, meg a haza kérdése. (Épp a fent említett fiam kérdezte, kicsi gyerekként, mikor innen hazaköltöztünk, hogy "Apa, mi most finnországi magyarok vagyunk, vagy magyarországi finnek?") Az egyéni fejlődésben eljutottam a templomig - ha jól sejtem a 8 éve Angliában élő "szerző" még nem vált el, nem maradt egyedül az idegenben, még nem került szembe a bürokráciával, még nem volt oka bemenni a templomba, leszámítva a Westminstert, ahol gyertyát gyújt a halottakért. Na nekem az maradt ki, nem a Westminster, hanem a gyertya gyújtás: apám, anyám él. A darab alapján meg van benne is a hit, meg az alkohol, majd ha rájön, hogy az alkohol problémamegoldó képessége korlátos, talán eljut oda, ahová én 22 év után.

Ez most lehangolt.

Lehettem volna én is "életünk a paradicsomban, meg tovább" blog szerző, és akkor most az én szövegemet mondanák a színházban, de nem akarok észt osztani, és már senkit nem akarok rávenni arra, hogy menjen külföldre, sem arra, hogy menjen haza, sem nem akarok senkinek hamis reményeket adni, hogy máshol jobb, és különben is, ki vagyok én, hogy azt mondjam O1d.

Nekem sem úgy alakult, ahogy kezdetben gondoltam, pontosabban nem gondoltam sehogy, mert ha gondoltam volna, most nem lennék itt, vagy nem itt lennék, hanem a tenger másik oldalán. Finnország mint paradicsom lejjebb csúszott a létrán a szememben, megkopott az a szép természet-szauna-Muumi-sisu kép, az ambíciók alábbhagytak, fontosabb lett a túlélés, az egészség, a gyerekek, gondolni kell lassan az öregkorra, esetleges unokákra.

Hogy mi hangolt le? Az hogy kezdetektől fogva mi csupasz seggű niggerek vagyunk, megtűrt betolakodók, azért vagyunk itt, mert olyan munkát csinálunk, amit a helyiek nem tudnak, mert minket hajt a túlélési ösztön, nekünk kétszer olyan erősen kell próbálni, mint a bennszülötteknek. Jobbak vagyunk az irakinál, jobbak a szomálinál, de nem finnek. Diggerek vagyunk, ganétúró bérmunkások. Cserébe hagyják, hogy éljünk, és

Extra materiál:

Míg a színészekre vártunk, az elõadás után beszélgettem a követség egyik munkatársával. Valóban van egy törekvés, hogy haza csábítsák az értelmiséget. A korábban volt egy "gyere haza fiatal" program, talán nem úgy sikerült, ahogy várták. Olyan is volt, hogy megadóztassanak azért, mert az otthon szerzett diplomámat külföldön használom. Állítólag erről most szó sincs. Akkor talán csak tudni akarják, hogy külföldön ki a megbízható magyar, kinek kell küldeni a heti hírlevelet.

A színészekkel is leültünk sörözni, ott kiderült, hogy gyerek szereplőből mindig kettő van, ha egyik megbetegszik, legyen beugró (a színész egy vese műtét után is bemegy, és eljátssza este a darabot - vajon mit csinálnak ma este, ha a repülőt a közlekedési dolgozók sztrájkja miatt törölték, és a színész nem ér haza az esti előadásra, akkor hogy lesz ott?), és azt is megtudtuk, hogy a Diggerdriver felesége milyen jó természet - tehát a szerző valszeg mégsem fogja megtudni, mi van a templom ígérete mögött.

Konklúzió:

1. Magyarnak lenni külföldön - hm - sem olyan könnyû, de otthon talán még nehezebb
2. A legjobb rész mindig a függöny legördülése után kezdõdik